Cikkek (filológiai pontosság szempontjából az eredeti nyomtatott változat a hiteles!)

1997b. Tájszó-etimológiák. In: Kiss Gábor–Zaicz Gábor (szerk.): Szavak–nevek–szótárak. Írások Kiss Lajos 75. születésnapjára. A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete, Budapest, 105–12.

Az etimológia, az egyik legösszetettebb nyelvészeti szakterület, egy-egy nyelv szavainak eredetével foglalkozó tudományág. Elvileg tehát egy adott nyelvnek egy meghatározott szakaszában ismert teljes szókincsét feldolgozhatná, ám a gyakorlatban ez alig-alig lehetséges, és számos esetben nem is szükséges. Természetesen nem szükséges magyarázni az olyan szótári elemeket, amelyek a mindenkori szinkróniában a szóalkotási szabályok alapján bármikor megalkothatók: ilyenek az aktív tövekbõl aktív képzõkkel létrehozható származékszók, illetve az aktív tövekbõl létrehozható összetételek. A teljes körû szófejtés pedig azért nem lehetséges, mert a hagyományos méretû, 800–3 500 lapot magukba foglaló, 1–4 kötetbõl álló etimológiai szótárak terjedelme csak bizonyos számú lexéma feldolgozását teszi lehetõvé. Ebbõl fakadóan meghatározott szempontok szerint korlátozni kell a fölveendõ címszók számát, s ezt az etimológiai szótárak kénytelenek meg is tenni.

Az elsõ jelentõs magyar szóeredeztetõ szótár, a Magyar etymologiai szótár (EtSz.) még a következõ szándékkal indult útjára: „A munka az egész magyar szókészletet felöleli, magában foglalja tehát a köznyelv szókészletén kívül a tájszavakat is...” (EtSz. 1. füzet, hátsó borító külsõ fele). Egyebek között e miatt a maximalizmus miatt is maradt torzóban ez a szótár. Bárczi Géza a Magyar szófejtõ szótárban (SzófSz.) – a mû jellege, de az erõs terjedelmi korlátok miatt is – a következõket írja: „...megtalálja benne az olvasó a köznyelv szókészletének minden fontosabb alapszavát kb. 6000 címszóban, valamint a gyakoribb származékokat is. Félre kellett hagyni az elavult, csak nyelvjárási vagy a ritkább szavakat, továbbá a laikusoktól is idegennek érzett szók javarészét; ezeket könnyen megtalálni az idegen szavak akármely, közkézen forgó szótárában” (SzófSz. VIII.).

Nagyjából ezt a „merítési” gyakorlatot követi az elsõ teljes, a tudományos igényeket nagyban kielégítõ háromkötetes mû, A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára (TESz.) is. A bevezetõben olvashatjuk a következõ sorokat: „Bevettük továbbá munkánkba régi nyelvi, elavult szavainkból, valamint tájszavainkból is mindazokat, amelyek fontosabb szerepet játszottak, illetõleg játszanak nyelvünk életében, következésképpen nyelvtörténetileg és nyelvjárástanilag rendszerint bõvebben adatolhatók” (TESz. 1: 3). Ugyanezen elvek alapján történt a címszók kiválasztása a legújabb magyar etimológiai szótár, az Etymologisches Wörterbuch des Ungarischen (EWUng.) számára is (vö. VIII–IX).

Látható tehát, hogy a magyar szókészletet alkotó több százezer (millió?) egyedbõl csak bizonyosak kerültek be az említett szótárakba, jóllehet számos olyan szókészleti elem van, amelynek megfejtése számos nyelvészeti, mûvelõdéstörténeti és más tanulsággal jár. Ilyen szavak igen bõven találhatók a nyelvjárásokban, illetve a tájnyelvi változatok szókészletét bemutató Új magyar tájszótárban (ÚMTsz.) is.

A magyar nyelvjárások szókészlete etimológiai szempontból ugyanolyan sokszínû, mint a köz- és irodalmi nyelvé. Az alábbiakban az ÚMTsz. több tízezres anyagából csupán egy morzsányit próbálok meg etimológiailag levezetni. Elsõsorban német eredetû elemekkel foglalkozom, de az anyaggyûjtésre kiszemelt részletekbõl (az a, fa, fr, ka, kl és kr kezdetû szavakból) egy-két más vonatkozású címszóhoz is fûzök etimológiai magyarázatot.

A szócikkek szótörténeti részében csak az ÚMTsz. adatai szerepelnek; az alakváltozatok, illetve a jelentések után az ÚMTsz.-ben megadott lelõhely található.

 

ablejder 1912 oblejderra gr. (Dunaradvány – Komáromtól K-re, Szlovákia) J: ‘a malomnak az a része, amelyre a gabona õrlésekor a dara kerül’. – Vö.: ném. (elav.) Ableiter ‘levezetésre szolgáló eszköz’ (KlSt.); vö. még: ném. ableiten ‘elterel; eltérít; (folyadékot) levezet; stb.’ (Wahrig). – A magyar nyelvjárási szókezdõ magánhangzó a bajor-osztrák ejtést tükrözi; vö. m. obsit, oktál, piskolc stb.; vö. még: Manherz §77.

 

ablézol¹ 1917 ablézolt gr. (Nyíregyháza); 1950 megoblezōlta gr. (Hajdúszoboszló); 1957 oblëzol (Polgárdi) J: 1. 1917 ‘(munkában) felvált’ (l. fent); 2. 1950 ‘elcsen’ (l. fent); 3. 1957 ‘kicsal vmit’ (l. fent). – Vö.: ném. ablösen ‘leszed; leválaszt; felvált (munkában, õrhelyen); visszavált (zálogot); megfizet (tartozást)’ (Wahrig). – A magyar szóbelseji é ~ ë ~ e a bajor-osztrák ejtést tükrözi; vö.: Manherz §70. Vö. még: röstöl ~ resztelt. Az 1. jelentésben a szó bizonyára elterjedtebb, hiszen például a Dorog környéki (egykori) bányavidék falvaiban általános használatúnak mondható. A 2. és 3. jelentés tréfás szóhasználat eredménye lehet, és összefügghet a német szónak ‘leszed’, illetve ‘visszavált’ jelentésével. – A magyar szó korábbi elõfordulására vö.: 1864 ablézolván sz. (NSz., cédulaanyag).

 

ablézol² 1912 lëoblëzóták gr. (Gomba – Pest m.) J: ‘megdézsmál (gyümölcsöt)’. – Az ÚMTsz. az ablézol szócikkének a végén utal arra, hogy a címszó a le igekötõvel összetételt alkot. Azonban szerintem a leablézol utótagja nem azonos az ablézol-lal, hanem más német szóból származik; vö.: ném. ablesen ‘leolvas; bogyót a bokorról leszed; stb.’. A magyar szó jelentése a németbõl jól magyarázható. Konvergens hangalaki fejlõdés következtében létrejött homonimikus viszony áll fenn a két szó között.

 

agrazsli 1968 agrazsli (Magyaregregy – Baranya m.) J: ‘egres’. – Észak-olasz eredetû egres szavunk (vö. EWUng.) megfelelõje valamelyik újlatin nyelvbõl (ófr. aigras ‘éretlen szõlõ’, katal. agras ‘ua.’) az udvari nyelv szavaként az ausztriai német nyelvbe is bekerült. Az agraß forma azonban viszonylag ritka maradt és hamar elavult. Ebbõl a szóból jött létre az agraßel ‘egres’ alak, mely látszólag kicsinyítõ képzõt tartalmaz, de sokkal inkább a Ribisel ‘ribizli’ alaki hatásáról van szó. Az ‘egres’ jelentésû agraßel szinte kizárólag az Ausztriában beszélt középbajor nyelvjárás keleti területein él ōgrōsl hangalakban pedig a burgenlandi és az ezzel határos északnyugat-magyarországi területeken is járatos (vö. BÖWb. 1: 113 Agraßel a.; Manherz §305). Ez a bajor-osztrák szó kerülhetett át valamilyen úton-módon a dél-dunántúli Magyaregregy magyar nyelvjárásába; a szóvégi mássalhangzó-torlódás feloldására vö: cetli, hecsedli stb. – A magyar egres szó átment a hazai német nyelvjárásokba is (êgrêš), ahol a bajor-osztrák agraßel-hoz hasonlóan (ennek hatására?) kialakult az êgrêšl alak is, mely a burgenlandi német nyelvjárásokban is él; vö. Manherz §207.

 

ájbis 1900 ájbis (Szerencs); 1929 albis gyökeret (Rakamaz – Szabolcs-Szatmár m.); 1957 ejbistea (Szeged) J: ‘orvosi ziliz, a mályvafélék közé tartozó gyógyteának használható növény’. – Vö.: ném. Eibisch ‘a mályvafélék közé tartozó növény’, Echter Eibisch ‘orvosi ziliz’. A magyar ejbis változat lehetne akár betûejtés eredménye is, azonban sokkal inkább az ausztriai német kiejtés tükrözõdését tapasztalhatjuk. – A magyar szó korábbi elõfordulására vö.: 1814 Ajbis ‘orvosi ziliz’ (NSz., cédulaanyag).

 

ájncváj 1901 ájncváj (Kecskemét), áncvá (Kemenspálfa – Vas m.); 1916 ajncvajra (Heves m.); 1958 ancvajra (Kesznyéten – Borsod-Abaúj-Zemplén m.) J: ‘egy-kettõ! gyerünk!’ L: ~ra 1916 (l. fent) ‘gyorsan’. – Vö.: ném. eins, zwei (, drei) ‘gyorsan’ (Wahrig). A határozói értékû német laza szókapcsolat nyilvánvalóan a Monarchia német katonai nyelvébõl került át a magyar nyelvjárásokba, ahol mondatszóként, illetve ragszilárdulással újra határozószóként fordul elõ. Az alakváltozatok közül az ájncváj a német irodalmi nyelvi kiejtést tükrözi, míg az áncvá a bajor-osztrák nyelvjárások azon változatára megy vissza, amelyben az óbajor ai kettõshangzó ā-vá monoftongizálódott; a magyarországi bajor-osztrák típusú német nyelvjárások egyik nagyobb csoportja is ide tartozik (vö. Manherz §85). A magyar szókezdõ án- valójában hanghelyettesítés eredménye, hiszen az említett bajor-osztrák nyelvjárásban az irodalmi német ein egy hosszú nazális magánhangzó alakjában jelenik meg: ā^~ (vö. Manherz §87).

 

ájriktum 1899 áriktom (Makó); 1901 ajriktum (Szeged), ájriktom (Székesfehérvár), ájriktung (Kölesd – Tolna m.); 1923 åjdiktom (Hugyag – Nógrád m.) J: 1. 1899 ‘ingóság; a ház berendezése’ (l. fent); 2. 1923 ‘a menyasszony kelengyéje’ (l. fent). – Vö.: ném. Einrichtung ‘berendezés; eszközök összessége’ (Wahrig). A magyar szókezdetre vö. ájncváj. A szóvégi m tulajdonképpen a német ángñ mediopalatális nazális [h] hanghelyettesítõ megoldása. Az ájdiktom változat d-je elhasonulás eredménye lehet. Az adatok szóföldrajzi elhelyezkedése – a fentieken kívül még Lovászpatona (Veszprém m.), Kisóvár (Lévától D-re, Szlovákia), Ónod (Borsod-Abaúj-Zemplén m.), Nagyszalonta (Bihar megye, ma Románia) stb. – arra utal, hogy a szó a magyar nyelvterület nagy részén ismert (volt).

 

albertlevél 1894 albertlevél (Sorokpolány – Vas m.); 1913 albërtlevél (Maglóca – Gyõr-Moson-Sopron m.); 1935 olbertlevél (Rábagyarmat – Vas m.); 1943 orbátlevél (Õrség) J: ‘babérlevél’. – Német mintára keletkezett népetimológiás részfordítás; vö.: ném. Lorbeerblatt ‘babérlevél’ (Wahrig). A magyar szó létrejöttének a folyamata a következõ lehetett: lorberlevél, majd inetimologikus t betoldásával lorbertlevél, ebbõl pedig az elõtag „értelmesítésével” olbert- ~ albertlevél. Számolni lehetne azzal, hogy az albertlevél tudatos, „tréfás” szóalkotás eredménye, ennek azonban ellentmond az adatok elhelyezkedése: jóllehet ugyanabban a régióban (Nyugat-Magyarország) találhatók, de egymástól viszonylag távoli falvakban. A németbõl való kiindulást viszont éppen a globális szóföldrajzi elhelyezkedés – Nyugat-Magyarország – támogatja. Az orbátlevél változat elõtagja jó példa arra, hogy a beszélõ számára nem transzparens, azaz magyar morfológiai szempontból értelmezhetetlen hangsor bizonyos fonetikai keretek között számos irányba fejlõdhet; vö. pl. a csalán és a létra alakváltozatait. – Szendrey Zsigmond (MNy. 32: 251) az albertlevél szó népetimológiás létrejöttét a babérlevél-bõl magyarázza utalásszerûen, ám ez fonetikai szempontból aligha lehetséges.

 

asszentálás 1890–1906 aszentálás (Csurgó – Somogy m.); 1901 ászentálás (Bókaháza – Zala m.) J: ‘sorozás’. – A m. R. asszentál ‘soroz’ ige fõnévi származéka; az igére l.: 1763 assentáltatnak gr. (Nsz., cédulaanyag); további 18. és 19. századi adatok a NSz.-ban és a SzT.-ban. Ez a magyar ige a hazai latin assentare ‘újoncoz’ (1795: Bartal) átvétele; l. még: k. lat assentare ‘összeír, listára tesz’ (DuC. 1: 432), h. lat. assentatio ‘sorozás’ (1728: Bartal). Az asszentálás elsõ adatára l.: 1765 assentálások gr. (SzT.). Mindkét szó fontos eleme volt a katonai szaknyelvnek, így kézenfekvõ lenne a németbõl való eredeztetés; vö.: assentieren ‘beleegyezik’, ausztriai ném. R. ‘soroz’ (Wahrig; ÖstrWb.), ausztriai ném. R. Assentierung ‘sorozás’ (ÖstrWb.). Ehhez azonban korábbi magyar asszentíroz, illetve asszentírozás alakok kellenének (vö. flangíroz : flangál, szekíroz : szekál stb.), ám ezeket  – egyelõre – nem lehet adatolni. – A németbõl az ige átment egyes szláv nyelvekbe is: szb.-hv. asentirati ‘soroz’ (DtLwSkr 102); szln. asentirati ‘ua.’ (DtLwSlv 84); szlk. asentirova ‘ua.’ (SlSJ. 48).

 

avanzsíroz 1903 avandséroz (Kiskunhalas – Bács-Kiskun m.); 1910 avandzsiroz (Tata); 1913 avanzséroztak gr. (Bény – Párkánytól É-ra, Szlovákia); 1913–14 avancsírozott gr., avangyérozott gr. (Rohod – Szabolcs-Szatmár m.); 1914 avandzsërozni sz. (Szabolcs vm.); 1941 avandzsérozhasson gr. (Felsõegerszeg – Baranya m.) J: ‘(rangban) elõlép’. – Vö.: ném. avancieren, ausztriai ném. avanschieren ‘ua.’ (ÖstrWb.). A szóvégre vö. políroz, treníroz stb. A német katonai terminológiából átvett szó földrajzi elterjedtsége (a fentieken kívül pl. még Nyírbátor, Nagyszalonta, Szeged) arra utal, hogy nyelvjárásaink szókészletében viszonylag fontos helyet foglal(t) el, s a szó korábbi történeti adatai is azt mutatják, hogy a 19. században még az irodalmi nyelvben is eléggé általános volt: a NSz. cédulaanyagából 1790-tõl (avanzírozásában) idézhetõk tucatszámra adatok az igére és különféle származékaira. A NSz. 19–20. századi számítógépes korpuszában hat szövegszóval van képviselve az avanzsíroz. – Ma a szó inkább avanzsál alakban ismeretes (1900: Tolnai), ez képzõcserével jött létre az avanzsíroz-ból; vö. flangíroz : flangál, lazsíroz : lazsál stb. – Az etimológiához l. még: EtSz. avanzsíroz.

 

fandli 1947 fángli (Döbrököz – Tolna m.); 1957 fándli (Szeged); 1960 fandli (Réte – Pozsonytól ÉK-re, Szlovákia) J: 1. 1947 ‘habarcsmerõ serpenyõ’ (l. fent); 2. 1957 ‘ovális, lapos edény’ (Tiszántúl); 3. 1960 ‘tejeslábas’ (l. fent). – Vö.: b-osztr. pfandl (Schatz 1: 66), pfándl (Grimm Pfännlein a.): ‘serpenyõ’; szászE. fandal habarcsmerõ serpenyõ’ (Krauß Pfandel a.) (ez a bajor-osztrákból). A német nyelvjárási alakok a ném. Pfanne ‘serpenyõ’ szóból jöttek létre kicsinyítõ képzõvel. Bár az átvett szó mindkét jelentésében él a magyar nyelvjárásokban, ezekben mégis a ‘munkaeszköz’ jelentésben vált általánossá: errõl a fent idézett néhány adat is tanúskodik, hiszen a magyar nyelvterületnek egymástól viszonylag távol esõ részeirõl valók, és személyes tapasztalataim szerint is teljesen közismert szó más vidékeken is. A szónak a magyarban való elterjedtségét mutatja az is, hogy az ÉKsz. a fándli címszó alatt építõipari szakszóként ‘malteroskanál’ jelentésben, tájszóként pedig ‘serpenyõ’ jelentésben veszi föl ezt a német jövevényszót. A magyar szóeleji f elsõsorban a német pf hangkapcsolat egyszerûsödésével jött létre (vö. fifikus, flanc, fuser stb.), a keleti nyelvjárásokban esetleg számolni lehet az erdélyi szász hatásával is.

 

frajerka 1896 frajerka (Kassa) J: ‘szeretõ ánõñ’ ê frajer 1943 frajernek gr. (Nyíregyháza) J: ‘leány szerelmese’. – Az EtSz. a fenti, Kassáról idézett frajerká-t a hasonló jelentésû szlovák frajerka szóból eredezteti, ami a szlovák frajer ‘szeretõ áférfiñ’ szóból való képzés; ez utóbbi a ném. Freier ‘udvarló’-ból származik (l. még SlSJ 1: 142). A magyar frajer lehetne éppenséggel közvetlen átvétel a németbõl, de a szó adatolási helye, Nyíregyháza ebben az esetben is inkább a szlovák eredet mellett szól; ezt támogatja az is, hogy a frajerka is megvan a kelet-magyarországi városnak (és környékének) a nyelvében, ahova bizonyára a Nyírségbe települt szlovákok (tirpákok) szókészletébõl került át. – Korábbi adatok a két címszóhoz: 1818 Frajerka ‘szeretõ, kurvácska’ (NSz., cédulaanyag); 1862 Frájer ‘szeretõ, kedves’ (uo.).

 

frájter 1901 frajter (Kecskemét), frájter (Bókaháza – Zala m.), freitër (Écs – Gyõr-Sopron m.); 1904 flájter (Balavásár – Marosvásárhelytõl DK-re,  Románia); frajtër (Gomba – Pest m.); 1915 frájtër (Nagyszalonta – Bihar m., ma Románia) J: ‘õrvezetõ’. – Vö.: ném. Gefreiter ‘õrvezetõ’ (EWD); vö. még: ausztriai ném. gfraÉtÉ ‘ua.’ (DtLwSkr.). A ge- prefixum redukciójára l. Schmeller 1: 857, Manherz §122. A szó etimológiai irodalmát az EtSz. az 1938-ban megjelent XIII. füzetében foglalja elõször össze, s a származtatás természetesen helytálló. Ehhez azonban szótörténeti és szóföldrajzi kiegészítéseket lehet fûzni. Az EtSz. elsõ adata 1807-bõl való, ám a NSz. cédulaanyagában már 1793-ból megtalálható a frejter ‘õrvezetõ’ szó, ezt követõen pedig a 19. századból számos adattal dokumentálhatók a fenti alakváltozatok. A jó szótörténeti adatolhatóság, valamint a 20. századi széles szóföldrajzi elterjedtség (gyakorlatilag az egész magyar nyelvterület) nem meglepõ: az osztrák-magyar közös hadsereg német vezényleti nyelvébõl a katonaviselt férfiak szóhasználatából átkerült a magyar nyelvjárásokba, és meg is maradt elsõdlegesen népnyelvi szónak. Ez abból is fakadhat, hogy ezt a katonai rendfokozatot viszonylag régtõl fogva egyrészt az alkáplár (1823: NSz., cédulaanyag) jelölte, illetve a ma is használatos õrvezetõ (1860: NSz., cédulaanyag) jelöli. – Miként más hasonló jellegû német eredetû szó, ez is megtalálható az egykori monarchia több szláv nyelvében: szb.-hv. fràjter ‘õrvezetõ’ (DtLwSkr. 125), szln. frâjtar ‘ua.’ (DtLwSlv. 123), szlk. frajter ‘ua.’(SlSJ. 1: 412).

 

klógni 1938 klóbni (Monostorpályi – Hajdú-Bihar m.), klógni (Göncruszka – Borsod-Abaúj-Zemplén m.); 1941 kló^unyikarika (Besenyõd – Szabolcs-Szatmár m.); 1955 klógnyi (Krasznokvajda – Borsod-Abaúj-Zemplén m.) J: ‘vaskarika mint kötõelem; vashorog, szorítóvas ászekérenñ’. – Vö.: ném. Kloben ‘vastag, nagy fahasáb’ (Wahrig), ‘emelõszerkezet tárcsái; fakarika, melyen a tehénkolomp lóg; fémbõl készült szorító eszköz, kapocshorog; vaskarika, melybe a reteszt tolják; stb.’ (Grimm 5: 1215–1219), szászE. klobm ‘vaskarika’ (Krauß Kloben a.). A szóvégi -ni-re vö.: cakni, dózni, fecni stb. A magyar szóbelseji g az idegen szó elhallásából fakadhat. Az ÚMTsz. adatai szerint ez a német eredetû szó – érdekes módon – a Tiszántúl északi részen él(t), ahova talán az egykor jelentõs lélekszámú szatmári németség vagy a zempléni német települések (pl. Hercegkút, Károlyfalva) nyelve közvetíthette. Az erdélyi szász ilyen szerepére utalhat a SzT. adata is: 1852 Klobnit gr. ‘kapocshorog’.

 

knájp 1906 knájp (Debrecen); 1942 knájf (Felsõõr, ma Ausztria); 1947 knájb (Döbrököz – Tolna m.) J: ‘cipészek bõrvágó kése’. – Vö.: ném. Kneif, Kneip ‘kisebb méretû rossz kés’ (Wahrig; Grimm 5: 1401, 1403; Schmeller 1: 1349). Jóllehet a bajor-osztrák nyelvjárásokban is megtalálható mind az f-re, mind a p-re végzõdõ német alak, a nyugat-magyarországi magyar nyelvjárásba a bajor-osztrákra inkább jellemzõ f-es változat került át, míg a keleti magyar nyelvjárásokba talán a középnémet típusba tartozó erdélyi szász is közvetíthette a p végû alakot; ilyen található az ÚMTsz.-ben még Hosszúpályiból (Hajdú-Bihar m.) és Nagyszalontáról (Bihar m., ma Románia) adatolva.

 

kráfli 1891 kráfli (Sorkikápolna – Vas m.); 1896 këráfli (Kemenespálfa – Vas m.); 1897 keráflit gr. (Sárvár – Vas m.); 1941 k. krafli (Kismánya – Nyitrától DK-re, Szlovákia) J: ‘vajjal készített, hajtogatott leveles tészta’ ï krepli 1895 kröpli (Hegyalja); 1901 kreplyi (Magyarbõd – Kassától K-re, Szlovákia), krepli (Nagyszalánc – Sátoraljaújhelytõl É-ra, Szlovákia); 1904 kröpöl (Rozsnyó vidéke, Szlovákia); 1960 kröppöj (Tornagörgõ – Hidvégardótól ÉNy-ra, Szlovákia) J: ‘fánk’ ï krappen 1890–1906 krappen (Hosszúfalu – Brassótól DK-re, Románia) J: ‘fánk’. – Vö.: b.-osztr. krapfl (Schmeller 1: 1379; Grimm 5: 2065), ném. N., R. kräpfel (Grimm 5: 2065), kröpfel (Grimm 5: 2400). Valamennyi jelentése: ‘egy fajta fánk’; az -l végû alakok a ném. Krapfen kicsinyítõ képzõs származékai. A ném. pf  > m. f, illetve p változásra vö. kifli, illetve csaplár. A szóvégi li-re vö. cetli, hokedli, sámli stb. – Figyelemre méltó a magyarba került változatok szóföldrajza. Teljesen egyértelmû a krappen helyzete, hiszen a Brassó környéki magyar nyelvjárásokba biztosan az erdélyi szászból került át. Hasonlóan jól fedi egymást a magyar szóföldrajzi helyzet az etimológiával a kráfli esetében is: ez a nyugat-magyarországi szó (az idézetten kívül még 6–8 adat) a jellegzetesen metafónia (umlaut) nélküli bajor-osztrákból való átvétel. A nagyjából a Hegyalja és Rozsnyó közötti területrõl mintegy tíz adattal dokumentálható krepli pedig bizonyára azt a német szót tükrözi, amely a Grimm-féle szótárban is jórészt a középsõ német nyelvterületrõl (pl. Frankfurtból) való adatokkal szerepel. (A kráfli-hoz l. még MNy. 10: 287).

 

kruspli 1942–44 kruspi (Szentgál – Veszprém m.) J: ‘a szarvasmarha lapockájának szélén levõ porcogó, amelyet a teknõ kikaparására használnak’. – Vö.: b.-osztr. kruspel ‘porcogó’. A szóra ugyan csak egyetlen adat található az ÚMTsz.-ben, talán mégis feltehetõ, hogy a Dunántúlon másutt is átkerült a magyar nyelvjárásokba, hiszen a bakonyi (és nyugat-dunántúli) német (bajor-osztrák) nyelvjárásokban általánosan ismert a kruspel alak, ami a közvetlen népi kapcsolatok révén a magyar nyelvjárások elemévé válhatott.

 

A fenti szófejtésekkel csupán röviden tudtam utalni arra, hogy milyen etimológiai lehetõségeket tartalmaz német vonatkozásban az ÚMTsz. gazdag anyaga. Ugyanez a szótömeg egyéb nyelvek tekintetében is igen jól hasznosítható, továbbá nagyon jó alapot ad más, például fonetika-fonológiai, morfológiai, lexikológiai, szemantikai kutatásokhoz is. Kár lenne ezt a kincset kiaknázatlanul hagyni!

 

Források

 

Bartal            = Bartal Antal: Glossarium mediae et infimae latinitatis Regni Hungariae. Lipsiae, 1901.

BÖWb.           = Bayerisch-Österreichisches Wörterbuch I. Österreich. I–. Wien, 1963–.

DtLwSkr.       = Striedter-Temps, Hildegard: Deutsche Lehnwörter im Serbokroatischen. Wiesbaden, 1958.

DtLwSlv.        = Striedter-Temps, Hildegard: Deutsche Lehnwörter im Slovenischen. Wiesbaden, 1963.

DuC.             = Glossarium mediae et infimae latinitatis. Conditum a Carolo du Fresne ... Du Cange. I–IX. Niort, 1883–1887.

EtSz.            = Gombocz Zoltán–Melich János: Magyar etymologiai szótár. I–XVII. füzet. 1914–1944.

EWD             = Etymologisches Wörterbuch des Deutschen. Bd.1–2. 2., erweiterte Auflage. Hg.: Wolfgang Pfeifer. Berlin 1993.

EWUng.         = Etymologisches Wörterbuch des Ungarischen. Fõszerk.: Benkõ Loránd. I–II. Budapest, 1993–1995.

Grimm           = Grimm, Jakob–Grimm, Wilhelm: Deutsches Wörterbuch. Fortgesetzt von M. Heyne, ... der Arbeitsstelle des  Deutschen Wörterbuches zu Berlin. I–XVI. Leipzig, 1854–1954.

KlSt.             = Wörterbuch der deutschen Gegenwartssprache. Hg. von Ruth Klappenbach und Wolfgang Steinitz. Bd. 1–6. Berlin, 1964–1978.

Krauß           = Krauß, Friedrich: Wörterbuch der nordsiebenbürgischen Handwerkssprache. Siegburg, 1957.

Manherz        = Manherz, Karl: Sprachgeographie und Sprachsoziologie der deutschen Mundarten in Westungarn. Budapest, 1977.

NSz.             = Az MTA Nyelvtudományi Intézetében készülõ akadémiai nagyszótár  kéziratos, illetve számítógépes anyagából.

ÖstrWb.                  = Österreichisches Wörterbuch. 37., überarbeitete Auflage. Wien, 1990.

Schatz          = Schatz, Josef: Wörterbuch der Tiroler Mundarten. I–II. Innsbruck, 1955–1956.

Schmeller      = Schmeller, J. Andreas: Bayerisches Wörterbuch. 2., vermehrte Ausgabe. I–II. München, 1872–1878.

SlSJ.             = Slovnik slovenského jazyka. I–VI. Bratislava, 1959–1968.

SzófSz.                   = Bárczi Géza: Magyar szófejtõ szótár. Budapest, 1941.

SzT.             = Erdélyi magyar szótörténeti tár. Szerk.: Szabó T. Attila. I–. Bukarest 1975–.

TESz.            = A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. Fõszerk.: Benkõ Loránd. I–III. Budapest, 1967–1976.

Tolnai           = Tolnai Vilmos: Magyarító szótár. Budapest, 1900.

ÚMTsz.                    = Új magyar tájszótár. Fõszerk.: B. Lõrinczy Éva. I–. Budapest, 1979–.

Wahrig           = Wahrig, Gerhard: Deutsches Wörterbuch. Gütersloh–Berlin–München–Wien, 1968.

 

1997c. Deutsche Lehnwörter im neuen Etymologischen Wörterbuch des Ungarischen. In: Hahmo, S.-L. et al. (Hrsg.): Finnisch-ugrische Sprachen in Kontakt. Vorträge des Symposiums aus Anlaß des 30-jährigen Bestehens der Finnougristik an der Rijksuniversiteit Groningen. Shaker Publishing, Maastricht, 79–85.

1. In den historischen Wissenschaften ist es notwendig, gewisse, für gelöst gehaltene Probleme wiederholt zu untersuchen. Auch in der Etymologie als historische Disziplin ist es so: Die durch die ständige Veränderung der Kultur in weiterem Sinne, sowie die Erschließung neuer Dokumente und die Untersuchung der einzelnen Wörter aus unterschiedlicher Sicht bewegen die Forscher oft zur Überprüfung früherer Feststellungen. Infolgedessen kann man oft die Herkunft einiger Wörter bisher unbekannten Ursprungs mit großer Wahrscheinlichkeit bestimmen, den unbestimmten Ursprung gewisser Wörter mit guten Argumenten unterstützen oder ablehnen, aber es kommt auch vor, dass für unbezweifelbar gehaltene Herleitungen revidiert werden müssen, und oft ist man gezwungen, aufgrund neu veröffentlichter Quellen bisher nicht behandelte Wörter ins Lexikon aufzunehmen.

Dies trifft auch für die deutschen Lehnwörter des Ungarischen zu: zahlreiche, im neuen, deutschsprachigen Etymologischen Wörterbuch des Ungarischen (im weiteren: EWUng.; Erarbeitet im Institut für Sprachwissenschaft der Ungarischen Akademie der Wissenschaften. Herausgeber: Loránd Benkõ. Redakteure: Károly Gerstner, Antónia S. Hámori, Gábor Zaicz. Autoren: Béla Büky, Károly Gerstner, Antónia S. Hámori, Edit Hexendorf, László Horváth, Gábor Zaicz. Band I–II. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1993–1995) enthaltene Lemmata weichen von der etymologischen Klassifizierung des Historisch-etymologischen Wörterbuches der ungarischen Sprache (A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. Band I–III. Herausgeber: Loránd Benkõ. Redakteure: Lajos Kiss, László Kubínyi, László Papp. Akadémiai Kiadó, Budapest. 1967–1976, im weiteren: TESz.) oft ab.

Die Änderungen haben zwei wichtige Gründe. Der eine ist der bereits erwähnte Umstand, daß seit der Veröffentlichung des TESz. eine Reihe von Büchern bzw. Aufsätzen erschienen sind, die entweder speziell die deutschen (oder für deutsch gehaltenen) Elemente des Ungarischen behandeln oder während sonstiger etymologischer Erörterungen auf die deutschen Beziehungen des ungarischen Wortschatzes eingehen. Zur Besprechung dieser Werke  vgl. Gerstner 1991.

Der andere Grund für die Änderungen liegt darin, dass sich die Redaktion des EWUng. nach wiederholter Überprüfung des worthistorischen Materials des TESz. und erneuter kritischer Bewertung der etymologischen Literatur vor der Veröffentlichung des TESz. zu einer neuen etymologischen Klassifizierung entschlossen hat.

Die Zahl der vom TESz. abweichenden Etymologien des EWUng. ist (auch) bei den deutschen Lehnwörtern ziemlich hoch (über statistische Angaben werde ich noch später reden), und aufgrund der Art der Abweichungen können die betroffenen Wörter mindestens in sechs bis sieben Gruppen eingeteilt werden, aber hier kann ich  aus Platzgründen nur über die Änderungen sprechen, die am meisten ins Auge fallen.

 

2. Hinsichtlich der neuen etymologischen Erklärungen bilden diejenigen Wörter eine größere Gruppe, die A) im TESz. Stichwörter sind, aber ins EWUng. als solche nicht aufgenommen worden sind, und diejenigen, die B) im TESz. nicht vorhanden sind, aber im EWUng. als selbständige Lemmata zu finden sind. Dieses Verfahren erklärt sich einerseits dadurch, dass aus Raummangel auf gewisse Wörter verzichtet werden musste, andererseits daraus, dass sie heute schon als stark veraltet gelten — eventuell waren sie nie wichtige Wörter des ungarischen Lexikons — bzw. nur seit relativ kurzer Zeit in sehr engem dialektalem Raum leben/lebten (diese Wörter können im allgemeinen erst seit Ende des 19. Jahrhunderts belegt werden).

 

A) Einige Beispiele für TESz.-Stichwörter, die keine EWUng.-Stichwörter geworden sind:

cinkográfia ‘Zinkographie: Flachdruckverfahren mit Hilfe einer Zinkplatte’ (1893) — als drucktechnisches Fachwort dürfte es wohl kein wichtiges Wort der Hoch- und Umgangssprache gewesen sein;

furvézer ‘Soldat vom Fuhrwesen’ (1868) — auch im TESz. steht, dass es selbst in den Dialekten nur in alten Soldatenliedern vorkommt;

raffol ‘raffen: in kleine Falten legen áStoff, Kleidñ’ (1913) — es handelt sich um ein bereits veraltetes Fachwort der Konfektion.

Ähnliche Wörter sind noch: cáger, gérokk, salám usw.

Zu dieser Gruppe zählen auch diejenigen Stichwörter, die auf dem Wege zwischen dem TESz. und dem EWUng. nicht verloren gegangen sind, sondern im letzteren in irgendwelchen Wortartikeln auf unterschiedliche Weisen vorkommen. So steht ung. cakk ‘Zickzacklinie’ (1844) im EWUng. als Nebenstichwort unter cakni ‘zackige Bordüre’ (1807), da dt. Zacke ‘hervorragende Spitze’ mit dt. Zacken ‘Randzacke’ etymologisch eng zusammenhängt. Ung. centrálé ‘Kraftwerk’ (1938) — Entlehnung von dt. Zentrale ‘ds.’ — ist im etymologischen Teil des Stichwortes centrális ‘zentral’ (1757) erwähnt: dieses stammt aus lat. centralis ‘in der Mitte befindlich’, und auch das deutsche Wort geht letztlich auf das lateinische zurück. Das im TESz. als selbständiges Stichwort vertretene sarlach ‘Scharlachfieber’ (1897) [< dt. Scharlach ‘ds.’], das in der ungarischen Umgangssprache heute kaum gebräuchlich ist, kann im EWUng. unter dem heute durchaus geläufigen, aus dem Italienischen stammenden und bereits aus der Zeit um 1395 belegten Stichwort skarlát gefunden werden.

 

B) Die neuen EWUng.-Stichwörter sind Lexeme, die einerseits wegen ihres worthistorischen Alters und andererseits ihrer kulturhistorischen Beziehungen unbedingt ins neue Wörterbuch aufgenommen werden mussten. Einige Beispiele für deutsche Lehnwörter in dieser Gruppe:

fater ‘Vorsteher’ (1628), ‘Vater’ (1876), ‘älterer Mann áauch als Anredeñ’ (1908) — für die Aufnahme haben zwei Tatsachen gesprochen: Einerseits gibt es im TESz. (und auch im EWUng.) das Lemma muter ‘Mutter; alte Frau; usw.’ (1840), andererseits sind beide Wörter in der saloppen Umgangssprache und im familiären Sprachgebrauch allgemein geläufig;

fólia ‘Folie’ (1951) — dieses Wort ist in den letzten 15–20 Jahren ein stabiles Element des ungarischen Wortschatzes geworden, parallel mit der Verbreitung des Gebrauchs der Aluminium- und Kunststofffolien in Ungarn;

kégli ‘Wohnung’ (1906) [< dt. ma. kegel ‘Holzfigur; Zeichen des Bierausschanks vor Wirtshäusern; das Wirtshaus selbst’] — mit Vermittlung des ungarischen Argots ist es zu einem häufig gebrauchten Wort der Umgangssprache geworden;

kuplung ‘Kupplung áMaschinenteil, besonders von Autosñ’ (1939) — in der heutigen motorisierten Welt ist es ein wichtiges Wort der ungarischen Sprache. Dieses deutsche Lehnwort hat viel besser Fuß fassen können als das ungarische Kompositum tengelykapcsoló, eigtl. ‘Achsenschalter’, das in der ungarischen Sprache nur als Fachwort der Technik existiert;

purgelejt ‘Bürgerrecht’ (1561), ‘Bürger’ (1667) [< ungl. frühnhd. purgerrecht ‘Bürgerrecht; Stadtrecht’] — das bis Ende des 17. Jahrhunderts reichlich belegte juristische Fachwort wurde durch die Zünfte vor allem im historischen Nordungarn verbreitet. Das deutsche Wort kann auch in der älteren tschechischen (purkrecht ‘Bürgerrecht’) bzw. slowakischen Sprache (purgelet ‘ds.’) nachgewiesen werden;

senkel ‘darbieten’ (1506), ‘einschenken’ (1583), ‘zum Geschenk machen’ (1607) — das zuerst im Winkler-Kodex, in einem der ältesten ungarischen Kodexe belegte deutsche Lehnwort ist auch im neuen ungarischen Dialektwörterbuch in den Formen sengül und sinkël zu finden.

Ähnliche Wörter sind noch: füzér, plik, zsoldonár usw.

 

3. Eine andere Gruppe bilden diejenigen Wörter, die A) im TESz. als deutsche Lehnwörter angegeben sind, aber vom EWUng. — nach gründlicher Überprüfung der Daten und der sprachlichen Umstände — als innere ungarische Entwicklungen betrachtet werden, und B) die im TESz. als innere ungarische Entwicklungen behandelt sind, wogegen das EWUng. auch ihre Entlehnung aus dem Deutschen für möglich hält.

fór ‘Vorgabe ábeim Sport, Spiel usw.ñ’ (1878) — dem TESz. nach ist es ein deutsches Lehnwort, was aber keine stichhaltige Aussage ist, da dt. vor in sich selbst nur eine Präposition bzw. ein Adverb ist. Als Kompositionsglied steht es aber bei zahlreichen Verben, so auch bei geben; z. B. jmdm. 5 Meter vorgeben ‘jmdm. einen Vorsprung von 5 m gewähren’. Dieses deutsche Verb erscheint im Ungarischen als Teilübersetzung: fórt ad ‘ds.’ (1866). Durch Absonderung des Akkusativobjektes fórt und durch Weglassen des Akkusativsuffixes -t ist der Nominativ fór entstanden, der zwar eine lautliche Entsprechung im Deutschen hat, aber aufgrund des Gesagten gar keine direkte Entlehnung aus dem Deutschen sein kann;

glét ‘Geleitbrief’ (1492) — das TESz. leitet es aus dem Deutschen her, obwohl die Bedeutung des der ungarischen Form entsprechenden mhd. Wortes geleit(e) ‘Begleitung; Führung; Schutz’ ist; da dieses sich vor allem auf  Personen bezieht, stimmen folglich die Bedeutungen des deutschen bzw. des ungarischen Wortes nicht überein. Im Deutschen gab/gibt es aber das Kompositum Geleitbrief ‘Urkunde, in der jmdm. Geleitschutz zugesichert wurde’, das als Teilübersetzung in der Form glétlevél aus 1541 belegt ist. Das Vorderglied dieser Zusammensetzung dürfte die Bedeutung des Hinterglieds in sich integriert haben, und durch Verselbständigung ist es zu einem Wort der mittelungarischen Periode geworden. Diese Erklärung hat zwar chronologische Schwierigkeiten — das Kompositum, aus dem das Simplex entstanden sein sollte, ist aus späterer Zeit belegt — , doch wissen wir, dass die schriftlichen Quellen nicht immer das wirkliche Alter von sprachlichen Elementen widerspiegeln. So kann man vielleicht doch behaupten, dass es sich eher um eine innere ungarische Entwicklung handelt und nicht um eine unmittelbare Entlehnung aus dem Deutschen;

rénes ‘Rheinischer Gulden’ (1544) — dem TESz. nach stammt es aus mhd. rînesch ~ rînisch ‘rheinisch’, was aber nur als Adjektiv im attributiven Syntagma rînesch gulden ‘Rheinischer Gulden’ steht, also in sich selbst kein Substantiv ist. Im EWUng. ist die Etymologie genauer: Das eine Art wertvolle Geldmünze bezeichnende, bereits ausgestorbene ung. rénes ist durch Verselbständigung aus dem aus 1533 belegten ungarischen attributiven Syntagma rénes forint (Lehnübersetzung aus dem Deutschen) entstanden: es handelt sich also wieder um eine innere Entwicklung. Für diese Erklärung spricht auch der Umstand, dass eine ähnliche Verselbständigung auch im Tschechischen und Polnischen stattfand: tschech. rýnský und poln. va. reñski haben ebenfalls die Bedeutung ‘Rheinischer Gulden’.

 

B) Nun sollen einige Beispiele für den entgegengesetzten Prozess folgen!

bojtár ‘Hirtenjunge’ (1621) — das EWUng. führt an erster Stelle die Erklärung des TESz. an: Das Wort kann eventuell eine deverbale Ableitung aus ung. bujt ~ bojt ‘aufhetzen’ mit Nomenbildungssuffix -ár sein, so könnte die ursprüngliche Bedeutung ‘(Vieh)treiber’ gewesen sein. An zweiter Stelle wird es aber von dt. (b-östr.) wachter ‘Wächter’ hergeleitet, was sowohl semantisch als auch phonetisch recht gut zu stimmen scheint: Im ungarischen Wort fand einerseits der Lautwandel -ct > -jt statt (vgl. dazu ung. ejtel ‘Art (Getreide)maߒ < mhd. achtel ‘ds.’; ung. selejt ‘einfach; fehlerhaft’ < dt. schlecht ‘ds.’; altung. und ma. Verbumsuffix -oct >  -ojt, hochsprachliches -ít), andererseits wurde der anlautende stimmhafte Reibelaut des b-östr. Wortes im Ungarischen durch ein b ersetzt (vgl. dazu ung. bükköny ‘Art Futterpflanze’ < b-östr. wicken ‘ds.’; ung. bális ‘italienischer Wanderkrämer’ < b-östr. walisch ‘ds.’; ung. börzsöny ~ bërzsëny ‘Art roter Farbstoff’ < nordital. verzin ‘ds.’). Zur Etymologie vgl. Hutterer (1969) und Mollay (1979);

lófrál ‘sich herumtreiben’ (1873) — dem TESz. nach soll es die Variante vom ungarischen Dialektwort oferál ‘spenden’ sein; dieses Verb stammt aus lat. offerre ‘hervorbringen; anbieten’. Wegen erheblicher phonetischer und semantischer Schwierigkeiten hat das EWUng. diese Erklärung mit Recht abgelehnt und statt dieser eine eventuelle Herleitung aus dem Deutschen empfohlen: das ungarische Wort könnte auf dt. va. laufern ‘Lust, Hang zum Laufen haben’ zurückgehen. In phonetischer Hinsicht gibt es keine besonderen Probleme: Aus dem deutschen Diphthong au ist im Ungarischen ein langer Monophthong ó entstanden; auch morphologisch lässt sich die ungarische Wortform ziemlich gut erklären: das deutsche Lehnwort fügte sich mit dem Suffix -l in die Klasse der ungarischen Verben ein, und in der Entstehung der Lautform konnte auch das in ähnlicher Bedeutung gängige ung. flangál ‘herumstreichen’ (1907) mitgewirkt haben. Von der Semantik her besteht die Schwierigkeit dieser Herleitung darin, dass das deutsche Wort — im Gegensatz zum ungarischen — unpersönlich gebraucht wurde;

hopmester — zwischen der etymologischen Klassifizierung des TESz. und des EWUng. gibt es zwar keinen Unterschied — beide Wörterbücher halten das Wort für eine Teilübersetzung nach deutschem Muster —, vielleicht kann es aber doch in dieser Gruppe erwähnt werden. Aufgrund der ausgezeichneten Erörterung von Károly Mollay (1982) sind ins EWUng. die Stichwörter hopmester¹ ‘Aufseher über einen Hof’ (1408), ‘königlicher Hofmeister, Hofverwalter’ (1519) usw. und hopmester² ‘Vorläufer’ (1527), ‘kirchlicher Vorsteher’ (1577) usw. aufgenommen worden. Dem ersten ungarischen Wort liegt frühnhd. hofmeister ‘Aufseher über die Hofdienerschaft; Gutsverwalter; usw.’ zugrunde, dem zweiten dagegen mhd. houbetmeister, hoptmeister ‘vorzüglicher Meister, Anführer’; beide deutschen Komposita wurden ins Ungarische nur zum Teil übersetzt, und die dadurch entstandene Lautform beider ungarischen Wörter beeinflussten sich gegenseitig, so haben beide Lexeme Belege sowohl mit p als auch mit f. Die Wortartikel dieser ungarischen Wörter im EWUng. und bei Mollay stellen ein gutes Beispiel dafür dar, wie scheinbar zusammenhängende Bedeutungen (und so Wörter) infolge gründlicher Überprüfung der ungarischen Wortgeschichte voneinander gut getrennt werden können.

 

4. Ziemlich hoch ist die Zahl derjenigen Lexeme (ungefähr 25), die im TESz. noch unbekannten Ursprungs waren, wogegen das EWUng. die Herleitung aus dem Deutschen nicht für unmöglich hält. Solche sind z. B. die folgenden Wörter:

böjt ‘Fastenzeit’ (nach 1372/um 1448), als Personenname eventuell bereits aus 1181 — das TESz. lehnt die deutsche Herleitung noch ab, seitdem haben sich aber drei Forscher mit der Etymologie dieses Wortes beschäftigt (Balázs 1982; Mollay 1982; Austerlitz 1984). Aufgrund dieser Aufsätze hält das EWUng. den deutschen Ursprung für möglich: das ungarische Wort kann die Entlehnung des ahd. bijiht ‘Bekenntnis, Aussage vor Gericht’, mhd. bîht(e) ‘Sündenbekenntnis’ sein. Die ungarische Lautform entstand durch regelmäßigen Lautwandel -ct > -jt und durch Labialisierung. Auch semantisch ist die Erklärung befriedigend, die auch von der Kulturgeschichte unterstützt wird, da an der Christianisierung des Ungartums um die Jahrtausendwende auch deutsche (bayrische) Geistliche beteiligt waren;

ostoba ‘blöd; unwissend’ (1577) — das TESz. hält die früheren Herleitungsversuche aus dem Lateinischen für irrig und behauptet, das Wort sei unbekannten Ursprungs. Das EWUng. hat die Ergebnisse der jüngeren Untersuchungen (Hadrovics 1975; Mollay 1982) in Betracht gezogen und erklärt das Wort aus frühnhd. stumb ‘stumpf; schwach von Sinnen, dumm’, frühnhd. md. ‘ds.’ Ins Ungarische dürfte eine deklinierte Form gelangt sein, deren Auslaut ein dumpfes ∂ gewesen sein mochte, das im Ungarischen mit Lautsubstitution zu labialem a wurde; vgl. mhd. obd. zwirne ‘Zwirn’ > ung. cérna ‘ds.’, mhd. lade ‘Kasten, Behälter’ > ung. láda ‘Kiste’ usw. In der Entstehung der ungarischen Lautform haben noch die Auflösung der anlautenden Konsonantenhäufung und die Denasalierung eine Rolle gespielt. Die Bedeutungen der Wörter beider Sprachen decken sich genau.

 

5. Wegen des beschränkten Raumes kann ich die übrigen Gruppen nicht behandeln, nur zwei möchte ich noch kurz erwähnen. Einige vom TESz. für internationale oder Wanderwörter gehaltene Stichwörter sind im EWUng. als deutsche Lehnwörter dargestellt; z. B. bárd¹ ‘Art Beil’ [< mhd. barte ‘ds.’], firma ‘Geschäft, Betrieb’ [< dt. Firma ‘ds.’], pohár ‘Trinkgefäß, Becher’ [< ahd. pehhari ‘ds.’] usw. Als entgegengesetzte Tendenz sind einige TESz.-Stichwörter im EWUng. nicht aus dem Deutschen erklärt worden; z. B. akkurátus ‘genau; sorgfältig’ aus dem Lateinischen; kastély ‘Schloß, Kastell’ und rostély ‘Gitter, Rost’ aus dem Italienischen; kolompár ‘Klempner’ eventuell aus dem Slowakischen.

Und jetzt noch einige statistische Angaben über die Unterschiede zwischen dem TESz. und dem EWUng. hinsichtlich der deutschen (oder für deutsch gehaltenen) Lehnwörter des Ungarischen: von den 10 714 Stichwörtern des TESz. gehören ungefähr 14% (ca. 1490) zu dieser etymologischen Gruppe; von diesen Lemmata sind im EWUng. ungefähr 23% (ca. 340) anders klassifiziert worden, d. h., nur im Kreise der deutschen etymologischen Beziehungen kann eine Änderung von ca. 3% in Bezug auf die oben erwähnte Zahl der TESz.-Stichwörter beobachtet werden.

Zum Schluss möchte ich noch darauf hinweisen, was hoffentlich auch aus meinem Aufsatz deutlich geworden ist: Völlig gelöste Probleme sind nicht einmal in dem gut erforschten Bereich der deutschen Lehnwörter des Ungarischen zu finden.

 

 

 

Literatur

 

Austerlitz, Robert 1984: Éhezik, koplal, böjtöl [Hungern, darben, fasten]. Nyelvtudományi Közlemények 86: 132–134.

Balázs, János 1982: Három szófejtés (gyep ~ gyepû; böjt) [Drei  Etymologien]. Magyar Nyelv 78: 169–175.

Gerstner, Károly 1991: A német jövevényszavak vizsgálata a TESz. megjelenése óta [Die Untersuchung der deutschen Lehnwörter seit dem Erscheinen des TESz.]. In: Jenõ Kiss und László Szûts (Hrsg.), Tanulmányok a magyar nyelvtudomány témakörébõl [Aufsätze zur Geschichte der ungarischen Sprachwissenschaft]. Budapest. 205–212.

Gregor, Ferenc 1977: Az angyalbõr és a portya eredetének kérdése jelentéstörténeti és szlavisztikai adatok tükrében [Die Frage der Herkunft der Wörter angyalbõr und portya im Spiegel bedeutungshistorischer und slawischer Angaben]. Nyelvtudományi Közlemények 79: 286–299.

Gregor, Ferenc 1983: A magyar szókincs történetébõl (plik, purgelejt, senkel) [Aus der Geschichte des ungarischen Wortschatzes]. Magyar Nyelv 79: 173–185.

Hadrovics, László 1975: Szavak és szólások [Wörter und Wendungen].(Nyelvtudományi Értekezések, Nr. 88.) Budapest.

Hadrovics, László 1985: Ungarische Elemente im Serbokroatischen. Budapest.

Horváth, Mária 1978: Német elemek a 17. század magyar nyelvében [Deutsche Elemente in der ungarischen Sprache des 17. Jahrhunderts]. Budapest.

Hutterer, Claus-Jürgen 1969: Das neue Historisch-etymologische Wörterbuch des Ungarischen. Acta Linguistica Hungarica 19: 111–120.

Kobilarov-Götze, Gudrun 1972: Die deutschen Lehnwörter der ungarischen Gemeinsprache. Wiesbaden.

Mollay, Károly 1979: Varia etymologica. Studia Slavica 25: 253–262.

Mollay, Károly 1982: Német-magyar nyelvi érintkezések a 16. század végéig [Deutsch-ungarische sprachliche Beziehungen bis Ende des 16. Jahrhunderts]. Budapest.

 

 

1999. Német tükörjelenségek a magyar szókészletben: akna, keringõ, õrnagy. In: Névtani Értesítõ 21: 387–390.

          A nyelvek szókészleti kapcsolata több formában nyilvánulhat meg. A legáltalánosabb a szóátvétel, amely során az átvevõ nyelv új fonémasorokkal és jelentésekkel gyarapodik (né­met eredetûek: cérna, karalábé, puttony stb.). Más nyelvek szavainak hatására is keletkezhetnek új szavak úgy, hogy már meglevõ szavakból összetételt vagy képzett szót alkotva fejezhetõk ki új jelentések. Ezeket szokás tükörszóknak nevezni: német mintájú például az anyanyelv, õrangyal, tükörtojás; fegyenc, hangulat, üzem és sok más szavunk. Ha már egy meglevõ szó jelentésköre mindenféle morfológiai változás nélkül idegen szó hatására bõvül, tükörjelentésrõl beszélhetünk (l. alább).

          A tükörjelenségek száma meglehetõsen magas a magyar szókészletben, bár a jövevényszavak számát bizonyára nem éri el. Az EWUng. német vonatkozású anyagának feldolgozása során (és ebbe a nem címszóhelyzetben álló szavak is beletartoznak!) kb. 620 morfológiai jellegû tükörjelenséget (összetételeket és képzéseket) találtam, emellett az említett szótárban 208 olyan szó is van, amelynél biztosan vagy nagy valószínûséggel német alapú tükör­jelentésekkel számolhatunk (vö. Gerstner: NytudÉrt. 145. szám).

          Az alábbiakban három magyar szót vizsgálok meg a (feltehetõ) német tükörjelentések szempontjából, továbbá röviden kitérek a címben említett szavakkal összefüggõ egyéb etimológiai-szótörténeti kérdésekre is.

 

akna 1177/ hn., 1222 kn.; szláv jövevényszó. Az átvett alapjelentés ’nyílás; ablak’ lehetett, amelyet a magyarban viszonylag késõn, 1808-ból tudunk adatolni. Jelentései közül egyesek szintén a szlávból származhatnak (pl. 1600 ’hordónyílás’), mások belsõ jelentésfejlõdéssel keletkezhettek (pl. 1782 ’földben levõ függõleges járat’, különösen a bányászatban). Az EWUng. tizedikként 1911-bõl adja meg a szó ma is ismert katonai jelentését: ’(érintésre) robbanó szerkezet’. Ezt sem a szlávból, sem a korábbi magyar jelentésekbõl nem tudjuk levezetni, viszont tükörjelentésként jól magyarázható a németbõl: Mine ’bánya; ér mint ércelõfordulás; robbanószerkezet’. A magyar akna szónak a bányászattal is összefüggõ, fent említett 1782-es jelentése mellett 1808-ból adatolható a ’bánya(üzem)’ jelentése is. Ez a kettõ szorosan kapcsolódik a német Mine bányászati jelentéséhez, ezért kézenfekvõ volt, hogy a – nyilván az osztrák–magyar közös hadseregben a német katonai nyelv közvetítésével megismert – robbanószerkezet fogalmát a magyarban az akna szó jelölje, ami egyéb összefüggésekben már korábban is használatos volt a német Mine megfelelõjeként. A jelentéskölcsönzést segíthette az a tény, hogy az akna 1843-tól adatolható a ’robbanóanyaggal töltött földalatti járat, robbantójárat’ jelentésben is, amely jelentéstapadásos önállósulás lehet az 1834-bõl dokumentálható tûzakna ’ua.’ összetételbõl. Ez utóbbi nyilván a mára elavult német Pulvergang ’ua.’ és Sprenggrube ’ua.’ alapján létrejött tükörszó. A GrimmDtWb. szerint mindkét szó a 18. század második felében jelent meg a német írásbeliségben.

A német Mine a francia mine átvétele, amelynek elsõ jelentése ’érc-, illetve szénlelõhely’, majd a puskapor feltalálása után hadászati terminusként ’robbanóanyaggal töltött földalatti járat’ jelentése is kialakult. A német katonai nyelvben a 16. század végén ebben a jelentésben bukkan föl a szó (melyet azután nyilván purista indítékból a 18. században a fent említett két összetétellel németesítettek), az eredeti bányászati jelentés a 17. század közepétõl ada­tolható.

A francia szó átkerült az olaszba is: mina ’földalatti (bánya)járat; robbantójárat’. Az olasz szó a katonai-mûszaki terminológia elemeként – bizonyára a török elleni harcokban részt vevõ itáliai katonák közvetítésével – gyökeret vert a magyarban is: elsõ írásos elõfordulása 1683-ból való, jelentése ’robbantójárat’; 1867-bõl adatolható ’bányajárat’-ként.

A magyarban a ’robbantójárat’ katonai jelentés korábban jelenik meg az olasz jövevényszóval (1683), mint a szláv eredetû, de a 17. századra természetesen már teljesen meghonosodott akna ilyen jelentése, amely másfél évszázaddal késõbbi. Az olasz eredetû mina azonban mégis kiszorult a magyar szókészletbõl (csupán a SzlavSz. tartalmaz egyetlen adatot), aminek a következõ okai lehetnek.

Az olasz eredetû mina az adatok szerint mintegy két évszázadig elsõsorban speciális katonai mûszóként élt, a már az ómagyarban a szlávból átvett akna 19. század elõtti jelentései között viszont több is összefüggésbe hozható a – talán jobban ismert – bányászattal: 1177/ ’sóbánya’; 1782 ’függõleges vájat’; 1808 ’bánya(üzem)’. A magyar szónak ebben a jelentésmezõben megfelelõ német Mine katonai jelentését így viszonylag könnyû volt jelentéskölcsönzéssel a már meglevõ magyar jelentések mellé illeszteni.

A németbõl való jelentéskölcsönzést talán elõsegítette a nyelvújítás szelleme is. Mint fent említettem, az akna 1843-ból adatolható ’robbanójárat’ jelentésének elõzménye az 1834-bõl ismert tûzakna. Ezt az összetételt a Magyar Tudós Társaságtól kiadott Mathematikai Mûszótár tartalmazza, amely egy elkészítendõ magyar nagyszótárhoz a matematikai, illetve tágabb értelemben vett mûszaki (várépítési, malom- és vízépítési stb.) szakkifejezések összegyûjtését tûzte ki célul. A nyelvújítás egyik törekvése közismerten az idegen (fõleg német) szavak háttérbe szorítása volt, amit többek között tükörfordításokkal és – kisebb, ám mégis számottevõ mértékben – tükörjelentésekkel tudott elérni. Talán ennek köszönhetõ akna szavunk mára már elavult ’robbantójárat’ jelentése, de mindenképpen tükörjelentésként értékelhetjük a ma általánosan ismert ’robbanószerkezet’ jelentést.

Az ÉKsz. akna¹ alatt tárgyalja az ’üreg, vájat’ alapjelentésre épülõ jelentéseket, és a szót szláv eredetûnek mondja, akna² alatt pedig a ’robbanószerkezet’-tel összefüggõ jelentéseket adja meg, német mintájú tükörjelenségnek minõsítve a címszót. Alapvetõen helyes ez az eljárás, hiszen a mai magyar beszélõk tudatában nincs összefüggés a két alapjelentés között, vagyis leíró szempontból homonimákként kezelhetjük az említett szavakat. A fenti etimológiai-szótörténeti fejtegetések alapján azonban úgy vélem, az akna¹ alatt katonai régi al­jelen­tésként szereplõ „Vminek az aláaknázására ásott, fúrt hosszanti üreg” meghatározást át kellene tenni az akna² alá, mert a szócikkek végén szögletes zárójelben álló eredetbeli utalások így felelnének meg, illetve így jobban megfelelnének a tényleges etimológiai helyzetnek.

 

keringõ Finnugor gyökû kering igénk fõnevesült folyamatos melléknévi igenevének el­sõ adata 1479-bõl származik, jelentése ’nagy terem’, s az igének a régiségben gyakran elõforduló kereng változatához kapcsolódik. Ugyancsak ebben a változatban terjedt el az ’árkád­soros belsõ folyosó’ jelentés (1533), amely építészeti szakszóvá is vált: kerengõ. A keringõ alakváltozatban, ’3/4-es ütemû tánc’ jelentésben ma általánosan ismert szó elsõ adata 1814-bõl való. Ez a jelentés a német Walzer ’keringõ’ szó jelentésének átvétele, amit a magyar kering és a német walzen ’forogva ide-oda mozog’ ige közös szemantikai jegyei tettek lehetõvé. A német alapú tükörjelentés szóhasadást is okozott a kerengõ ~ keringõ változatok között, hiszen építészeti jelentésben csak az elsõt, ’tánc’ jelentésben viszont csak a másodikat használjuk.

A 18. század második felében német területen divatba jött táncfajtát a magyarban a keringõ elõtt a németbõl átvett valcer jelölte (1793). Ám viszonylag hamar magyar köntösbe öltöztették az „idegen” jelentést, ennek következtében általánosan elterjedt a keringõ, a valcer pedig mára erõsen periferikus szókészleti elemmé vált, de teljesen kihalni talán csak akkor fog, ha maga a tánc is eltûnik a tánckultúrából.

 

õrnagy 1275 szn., 1327 kn; összetett szó az õr ’kémlelõ, felügyelõ’ és a nagy ’vezetõ személyiség’ fõnevekbõl. A 13–14. századi adatok a középkori magyar határvédelem szakkifejezéseként ’az õrszolgálat parancsnoka’ jelentést tartalmazzák, ami azonban idõvel kiszorult a használatból. A mai ’fõtiszti rang, illetve ilyen rangú személy’ jelentés 1809-ben jelenik meg a magyar írásbeliségben, Kazinczy egyik levelében (TESz.). Mint látható, a régi nyelvbõl „fel­támasztott” alakhoz új jelentés társult, mégpedig nagy valószínûséggel két idegen szó közvetett hatására.

A magyarban az õrnagy elõtt  ’a századosnál eggyel magasabb rang’ kifejezésére más szavak szolgáltak. 1703-ból ismerjük a fõstrázsamester összetételt (TESz.), amely a régi német Oberstwachtmeister ’ua.’ rangjelölés alapján létrejött tükörfordítás: a német Oberst- magyar megfelelõje a fõ-, a mára elavult Wachtmeister ’õrmester’-é pedig az ennek a német összetételnek az alapján keletkezett strázsamester ’ua.’ tükörfordítás (1695). (Ez utóbbi magyar szó elõtagja, a strázsa ’õr; õrség’ szláv jövevényszó, elsõ biztos adata 1535 körüli idõbõl való.) A német Oberstwachtmeister azonban elszakadt az összetétel jelölte eredeti konkrét jelentéstõl, és nem az õrséggel összefüggõ tisztségre vonatkozik, hanem a katonai ranglétra egyik fokozatára – ennek következtében természetesen a magyar tükörszónak sincs már kapcsolata az õrséggel. Az ’õrnagy’ jelentésû régi német összetételt a 17. század elejétõl fokozatosan kiszorította a használatból az 16. század második felétõl elterjedõ és ma az említett rang megnevezésére egyedüliként szolgáló Major (l. még alább is), az Oberst­wachtmeister a 19. században még udvariassági formulaként élt, de azután teljesen elavult.

Magyar írásos adatként 1749-ben jelenik meg az ’õrnagy’ jelentésû major. Ez a fent is említett német Major ’ua.’ közvetítésével a magyarba került francia major ’ua.’ átvétele. A francia szó végsõ soron a latin maior ’nagyobb’-ra, a latin magnus ’nagy’ középfokára megy vissza.

A magyar õrnagy szóalaknak a 19. század elején történt felelevenítését bizonyára ez a nyelvi tény is motiválhatta, de a fõstrázsamester-rel és a major-ral szembeni felülkereke­désé­nek más okai is lehetnek. Egyebek mellett számolhatunk a hadnagy ’a századosnál kettõvel alacsonyabb rang’ (1753) analógiás hatásával (az összetétel elsõ írásos adata 1231/1550-bõl való, akkori jelentése ’(katonai) parancsnok’), valamint az 1330 óta adatolható, német eredetû major ’határban levõ gazdaság’ szóval fennálló homonimia megszüntetésére való törekvéssel is. Az õrnagy megerõsödéséhez vezethetett az a tény is, hogy a fõstrázsamester-rel szemben ez lényegesen rövidebb és „harmonikusabb” szó (nincsenek benne többszörös mássalhangzó-torlódások), másrészt az õrnagy sokkal inkább magyar szónak hatott, mint az idegenségét meghonosodva is õrzõ (fõ)strázsa(mester) vagy a Kazinczy és köre számára egyértelmûen idegen eredetû major.

Az EWUng. az õr- alatt tárgyalja az õrnagy szót, s 2. jelentését a fent is emlegetett né­met Oberstwachtmeister ’õrnagy’ szó alapján közvetlenül keletkezett tükörjelentésnek tartja. A német szó története ezt kevéssé támasztja alá, bár Kazinczy németes mûveltségének ismeretében ezt a közvetlen hatást sem lehet teljesen kizárni. Úgy gondolom azonban, hogy a magyar szavak története a fent vázolt áttételes „tükrözéseket” valószínûsíti.

 

Irodalom

EWUng. = Benkõ Loránd (fõszerk.): Etymologisches Wörterbuch des Ungarischen 1–2. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1993–1995. – 3. Register. 1997.

Gerstner: NytudÉrt. = Gerstner Károly: A német vonatkozású elemek legújabb etimológiai szótárainkban. Nyelvtudományi Értekezések 145. szám. Akadémiai Kiadó, Budapest,      1998.

Grimm = Grimm, Jakob–Grimm, Wilhelm: Deutsches Wörterbuch. Fortgesetzt von M. Heyne, ... der Arbeitsstelle des Deutschen Wörterbuches zu Berlin. I–XVI. Leipzig, 1854–1954.

SzlavSz. = Penavin Olga: Szlavóniai (kórógyi) szótár 1–3. Fórum, Újvidék, 1967–1978.

TESz. = Benkõ Loránd (fõszerk.): A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára 1–3. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1967–1976. – 4. Mutató. 1984.

 

2001. Adalékok a családnevek és keresztnevek összefüggéséhez kisebbségi környezetben. In: Névtani Értesítõ 23: 30–37.

1. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Magyar Nyelvészeti Tanszékének keretében mûködõ névtani program egyik tanegységének címe: A kisebbségi névadás. Ezen a nyelvi–etnikai kisebbségi helyzetben levõ csoportok névadási–névhasználati sajátosságait kell érteni. A tanegységhez kapcsolódó szemináriumokon mind a hely-, mind a személynevekkel kapcsolatos kérdésekkel foglalkoztunk. Az utóbbi névcsoportra vonatkozó szakirodalomban nem túl magas az olyan írások száma, amelyek az említés szintjén túl a nyelvi–etnikai kisebbségi helyzetbõl kiindulva vizsgálódnának (l. pl. Kázmér 1981, Mollay 1938 stb.): leginkább még talán a családnév-változtatás (magyarosítás) az a kérdéskör, amellyel kapcsolatban erre történõ utalásokkal találkozhatunk (l. pl. Benkõ 1947, Forgács 1987, Hajdú 1994, Karacs 1987, Tóth 1995 stb.).

A személynevek használatának tárgyalása során merült fel bennem az a gondolat, hogy egy magyarországi német közegbe tartozó család két és fél évszázados névhasználati szokásaiból (illetve ezeket egy egész közösségre, egy falura kivetítve) milyen következtetések vonhatók le. A vizsgálat anyagának gerincét a leány­vári egyik Gerstner családra vonatkozó adatok alkotják, de a forrásokban található különféle közléseket és más családokra is jellemzõ jelenségeket is figyelembe vettem.

          Adataim forrásai azok a 19. századi (illetve a 19. században elkezdett) egyházi anya­könyvek, amelyek a leányvári Árpád-házi Szent Erzsébet római katolikus plébánián találhatók. Ezen a helyen is köszönöm dr. Németh János piliscsévi és leányvári plébánosnak és Szehr Margitnak, a leányvári plébánia gondnokának, hogy lehetõvé tették számomra az anyakönyvek tanulmányozását. Gyûjtõmunkám során három anyakönyvi kötetet néztem át, melyek közül az elsõ kötet valójában három különálló részbõl áll. Az önálló leányvári anyakönyvezés hivatalosan 1804-ben indult (vö. pl.: Matricula Defunctorum ... A^o 1804^o inchoata), de az elsõ, legkorábbi bejegyzés 1803. december 6-án történt a halottak anyakönyvébe: 14 napos korában ekkor halt meg „Michael filius Stephani Herhager incolae Leányvár[ensis]”. A kereszteltek anyakönyvébe is már 1803. december 19-én megtörtént az elsõ bejegyzés, a házasultak anyakönyvének elsõ tétele azonban már valóban 1804. január 19-én kelt. Ez a három rész 1871 végéig tartalmaz bejegyzéseket, a II. kötet 1872-tõl 1881-ig, a III. pedig 1882-tõl 1901-ig. Ez utóbbi kötetek már egyben tartalmazzák a kereszteltek, házasultak és halottak anyakönyvét is.

2. A mai Komárom-Esztergom megye keleti határán, az egykori Esztergom vármegye területén fekvõ Leányvár község rövid településtörténeti áttekintését azzal kezdhetjük, hogy a falu az Árpád-korban már biztosan létezett, bár más volt a neve: 1270-ben Wolmoth néven szerepel, majd az 1570-es török adóösszeírás Valmód néven említi a lakatlanná vált helyet (vö. FNEsz⁴). Bél Mátyás 1730 körül azt írja, hogy „Leányvár a budai apácák birtoka, akiktõl nevét is kapta. Azelõtt ugyanis Ulmodvárnak nevezték” (BélEszt. 40; kiemelés tõlem – GK).

          A török idõkben lakatlanná vált falut az 1740-es években bajor-osztrák nyelvjárásterületrõl érkezett németekkel telepítették újra (vö. Borovszky 1896. 20, Ortutay 1976. 44). 1755-ben lett az elsõ leányvári lakos a szomszéd falu, Csolnok anyakönyvébe bejegyezve, ugyanis Leányvár ekkor még csak leányegyház volt – mint fent utaltam rá, az önálló egyházközség 1804-tõl mûködik. Szinte biztosra vehetõ, hogy a falu lakossága az újratelepüléskor teljesen német volt, hiszen az 1773-as összeírás szerint a faluban elsõdlegesen használt nyelv a német (Hnt. 1773. 210).

          Bár köztudott, hogy akár a család, akár a keresztnevek nyelvi eredete és a nevet viselõ személy nyelvi–etnikai–kulturális önazonossága között nem feltétlenül áll fenn szoros kapcsolat, a 18–19. századi Leányvár lakosainak esetében a családnév nyelvi eredete igen nagy valószínûséggel utal az etnikai hovatartozásra is. Így a következõ német családneveket nyilvánvalóan német identitású személyek viselték (a neveket a 20. századra rögzült alakjukban közlöm; a Leányváron még ma is létezõ neveket félkövéren adom meg): Bartl, Engler, Gerstner, Gromann, Grósz, Göltz, Hohl, Jillich, Klotz, Kreitner, Peter, Pfau, Schiller, Schiszler, Stadtmüller, Theisz, Tisch stb.

          Az anyakönyvekben, különösen a halotti anyakönyvben, a korai idõkben csak szórványosan és késõbb (még a 20. század elsõ felében sem túl gyakran) elõforduló nem német nevek is az adott családnév eredetének megfelelõ származásra utal(hat)nak. Így például az ötnapos korában 1804. december 19-én meghalt „Carolus filius Nagy militis Inclytae Legi­onis Eszterhazianae” bejegyzés nyilvánvalóan magyarokra utal, akik nem is voltak leányvári lakosok, hiszen a gyermek „in itinere mortuus”, azaz útközben érte a halál. Ugyancsak magyar nemzetiségû lehetett a 64 éves korában 1849. március 29-én elhunyt „Balog Pál Leányvári Pásztor”, miként az 1856. február 11-én félévesen meghalt „Farkas Antonius pastori filius”. („Mikroszociológiai” szempontból érdekes vonásnak látszik, hogy Leányváron a pásztorok szinte sosem viseltek német családnevet.)

          Szláv eredetû nevek is felbukkannak a leányvári anyakönyvekben, s a velük jelölt sze­mélyek is bizonyára szlovákok, esetleg csehek lehettek, hiszen Leányvár szomszédságában több olyan település is található (pl. Dág, Kesztölc, Piliscsév), ahol szlovákok alkották, illetve alkotják még ma is a többséget. Így tehát az 1866 januárjában 54 éves korában elhunyt „Josephus Babik ... pastor Bovum” szlovák lehetett, s ugyancsak ilyen nemzetiségû lehetett a 33 évesen, 1826. október 30-án meghalt „Michael Vitek Pastor Vaccarum” is – Kesztölcön ma is élnek ilyen nevûek.

          Bizonyos esetekben a születési (származási) helyre utaló bejegyzés erõsítheti azt, hogy a szláv családnév szláv etnikumra utal: például 1832. január 8-án hunyt el a 45 éves „Josephus Petrick Asciacius [’ács; famunkás’] Origine Bohaemus Domicílio Leányvariensi” (megjegy­zendõ, hogy Petrik nevû családok ma is élnek Kesztölcön). Szintén cseh lehetett a 67 évesen 1856. augusztus 22-én elhunyt „Zsamberszky Mathias, Sartor [’foltozószabó’] ex Bohemia”.

          A 19. század végén és a 20. században a családnév nyelvi eredete már nem mindig utal viselõjének származására. Két példát említek az anyakönyvekbõl. Kérdéses lehet, hogy az 1886. február 3-án 24 évesen meghalt „Ciaszni Mária Josefa Roch Vilmos testgyakorló neje”, akinek szülõhelye „Prerau Morvaországban”, milyen nemzetiségûnek (csehnek, morvának, németnek, esetleg lengyelnek?) vallotta volna magát. 1901-ben a Trencsénbõl származó Sev­csik Géza állomási felvigyázó és a gyõri születésû Szánkovics Margit gyermekét keresztelték: mindkét családnév „szlávos”, sõt az apa származási helye is szlovák nemzetiséget sejtet, de vajon milyen lehetett a személyek nemzeti identitása?

          Leányvár településtörténetéhez visszatérve mindenképpen meg kell említeni azt, amit a családnevek is sugallnak, tudniillik hogy a falu lakossága szinte teljes mértékben német anyanyelvû volt a második világháború végéig. 1946. március 24-én azonban az õslakosoknak több mint felét Németországba telepítették, megüresedett portájukat az Alföldrõl érkezett magyarok foglalták el. Ezzel egyrészt megszûnt a falu nyelvi–kommunikációs homogenitása, másrészt a családnevek között is megjelentek azok a nevek, amelyek jellegzetesen a magyar etnikai identitásúakat jelölték, illetve jelölik ma is: Balogh, Bányai, Bús, Kerekes, Kiss, Kristóf, Madar, Molnár, Nagy, Vadász stb.

3. Miként a bevezetõben említettem, az anyakönyvek névanyagának tanulmányozásá­val arra a kérdésre kerestem választ, hogy a leányvári német családnevek és a hozzájuk társított keresztnevek között kimutatható-e valamilyen összefüggés, illetve a 19. század elejétõl a 20. század végéig milyen változások figyelhetõk meg. Megválaszolandó kérdésként merült föl az is, hogy egy nyelvi–etnikai szempontból hosszú ideig homogén közösség nyelvhasználatára milyen mértékben hat a más (magyar, szlovák) nyelvû szûkebb, illetve tágabb földrajzi kör­nyék névhasználata.

          Mielõtt a nevek vizsgálatára rátérnék, feltétlenül szólni kell az anyakönyvek vezetésének a nyelvérõl. Magától értõdik, hogy az 1804-ben indult anyakönyvek rubrikáinak megnevezése és a különféle bejegyzések latin nyelvûek. Lássunk erre egy korai példát!

 

 

 

Annus	Mensis	dies	Nomina Copulatorum	Testes	minister Sacramenti
1804.	Januarius	19.	Honestus Juvenis Mathias Fink Laurentii Fink vietoris Dominalis et incolae Leányvár[ensis] Consortisque Suae Evae legitimus filius annorum 22.   Cum honesta Virgine Barbara Geltzin defuncti Thomae Geltz incolae Leányv[árensis] et Barbara Cons[ortisque] Suae leg[itima] filia annorum 19.	Mathias Kromann       Paulus Putz	Franciscus Jungbauer Parochus

 

          1843 tavaszán azonban az anyakönyvek vezetésének a nyelve a magyar lett. Az elõre megvonalazott néhány lap rubrikáinak megnevezése latin, majd a megfelelõ magyar szavak lépnek a helyükre, s a bejegyzések is (általában) magyar nyelvûek. Lássunk erre is egy korai példát!

 

[Anno Domini] 1843o
[dátum]	[házasulandók]	[illetõség]	[tanúk]	[plébános]	[megjegyzés]
26ik Septe.	Gerstner Józseph nõtelen Spoth A:Máriával nõtelen[n]el R. Kathe.	Leányvári Jobbágy	Schieszler Ferentz   Gruber Egyed	Pruschinszky Mihály Leányvári Plébánus	Dispensatio és Dimissio nélkûl

 

          Az anyakönyvek magyar nyelven történõ vezetése 1851. május 13-áig tartott: ekkor újra a latin tért vissza, s ez a helyzet 1881 végéig állt fenn. 1882-tõl az anyakönyvek egyes fõ részeinek címe, a rubrikák megnevezése és a bejegyzések magyar nyelvûek. Látható tehát, hogy a mindenkori politikai helyzetnek megfelelõen, az állami és egyházi gyakorlat szabta meg az anyakönyvezés nyelvét, s nem az adott egyházközség híveinek anyanyelve, így német nyelvû bejegyzéseket egyáltalán nem találunk.

          A leányvári német családnevek mellé választott keresztnevek használatát – mint arra már utaltam – felmenõim, illetve gyermekeim, azaz az egyik Gerstner család példáján mutatom be röviden, a rendelkezésemre álló összesen nyolc generáció névanyagának segítségével. Tudni kell azonban, hogy nem szorosabb értelemben vett genealógiai vizsgálatot végeztem (ilyenre az újabbak közül l. pl. Herényi 1982 és 1990), ami már csak azért sem volt lehetséges, mert csak a leányvári anyakönyvekbõl gyûjtöttem, így például a faluból elköltözöttek sorsára ezek a források – ritka kivételtõl eltekintve – nem utalnak (ez magyarázza az alábbiakban néhányszor elmaradt és kérdõjellel helyettesített évszámokat). A források idézett adatait betûhû módon közlöm, csupán a hosszú ∫-eket helyettesítem a mai s-sel, és a rövidítéseket szögletes zárójelben feloldom. Mivel többször is jelentõsége van annak, hogy melyik fajta anyakönyvbõl vettem az adatokat, rövidítve utalok erre: h = halotti, hg = házassági, k = keresztelési.

          1. generáció: Jacobus (h, ?1762–1805) – ugyancsak ide tartozik Mathias G. (h, ?1750–1811) és Laurentius G. (h, 1765–1805), de megfelelõ fogódzók híján, egyelõre nem sikerült megállapítanom, hogy testvérekrõl van-e szó, vagy pedig csak távolabbi rokoni kapcsolatban álltak-e. [Felesége: Theresia (h, ?1765–1816) – a leánykori családnév nincs megadva.]

          2. generáció: Jacobus (h, 1787 (?1783)–1839) – biztosan a testvére volt Joan[n]es (h, ?1781–1830), hiszen náluk a házassági anyakönyvnek a szülõkre vonatkozó bejegyzése ezt egyértelmûvé teszi. Ez utóbbiak azonban 1812 és 1856 között hiányoznak, így más támpontok hiányában csak valószínûsíteni lehet a további testvéreket: Mathias (hg, ?1794–?), Ferentz (h, ?1796–1850), Anna Maria (hg, ?1802–?). [Felesége: Theresia Leyky (hg, 1783–1855).]

          3. generáció: Józseph (hg, 1821–?) – testvérei: Anna Maria (h, 1814–1819), Josephus (h, 1819–1820), Jacobus (h, 1824–1828), An[n]a (h, 1828–1829). [Felesége: Spoth A:Mária (hg, 1822–1883), majd Aubéli Anna (hg, 1830–?).]

          4. generáció: Joannes (hg, 1844–1921) – testvérei: Anna Maria (hg, 1848–?), Josephus (hg, 1850–1904), Jacobus (h, 1852–1865), Teréz (h, 1855–1893), Catherina (hg, 1858–1937), Erzsébet (hg, 1860–1940), Andreas (h, 1863, négynapos korában hunyt el), Anna (h, 1864–1868). [Felesége: Kniepeißer Anna (hg, 1841–1927).]

          5. generáció: Josephus [feltûnõ és kivételes a latin névforma, hiszen 1882-tõl már magyarul vezették az anyakönyveket!] (k, 1885–1948) – testvérei: János (hg, 1867–1938), Laurentius (h, 1870, 18 napos korában halt meg), Anna (h, 1871, öthónapos korában halt meg), Elisabetha (h, 1875–1877), Maria (k, 1878–1962). [Felesége: Stadtmüller Erzsébet (k, 1890–1973).]

          6. generáció: Károly (1925–1999) – testvérei: Erzsébet (1909–1918), Magdolna (1911–1998), Benedek (1913–1998), Mária (1915–), József (1916–1980), Mátyás (1919–?, eltûnt a II. világháborúban), György és János ikerpár (1921), Bálint (1922–1941), János (1927–1928), György (1929), János (1931–2001). [Felesége: Péter Mária (1927–).]

          7. generáció: Károly (1952–) – testvérem: Ferenc (1954–). [Feleségem: Morvai Ibolya (1953–).] – A Gerstner családnév mellett használt keresztnevek bemutatására felsorolom azoknak az (1939 és 1957 között született) unokatestvéreimnek a nevét, akiket én is ismertem, illetve ismerek, és gyermekeik vannak: (Herhoffer) Gizella; (Pregitzer) Hermina, Erzsébet, Mátyás; (G.) Mátyás, János, Mária; (G.) Bálint, Lõrinc; (G.) Erzsébet, Gizella.

          8. generáció: Péter Pál (1979–) és Ágnes (1977–), gyermekeim. Ebben a korosztályban (1968 és 1982 között születettekrõl van szó) a keresztnévadás a következõképpen alakult: G. Mátyás + Nebehaj Rozália (Kesztölc) ® Zsuzsanna, Norbert; G. János + Klotz Teréz ® Andrea; G. Mária + Pfluger Antal (Dorog) ® Gábor; G. Bálint + Kocsis Borbála (Esztergom) ® Árpád, Boglárka; G. Lõrinc + Albert Julianna (Tát) ® Mónika, Melinda; G. Ferenc + Morvai Gyöngyi ® Lívia, Tamás, Zoltán, Gábor; G. Erzsébet + Weiszenburger János ® Krisztina, Csaba; G. Gizella + Koller István (Csolnok) ® Judit, Erika.

4. Ha megnézzük a Gerstner család két és fél évszázados leányvári története során használt, illetve a cikkben másutt említett keresztneveket, láthatjuk, hogy az írásbeliségben a német családnevek mellett a keresztnevek soha nem szerepeltek német formában – még a teljes nyelvi homogenitás idején sem. Ezeket a mindenkori hivatalos nyelvnek, illetve egyházi gyakorlatnak megfelelõen vagy latinul, vagy magyarul írták; az 1843 és 1851 közötti „elsõ magyar korszakban” a következõ névformákkal is találkozhatunk: Borbálya, Istvány, Örzse, Örzsébet, Trési.

          Azonban az a tény, hogy a hivatalos írásbeliségben nem fordulnak elõ a német kereszt­névalakok, nem jelenti azt, hogy ezek a szóbeliségbõl is hiányoznának. Saját tapasztalatom, hogy az 5. és 6. generáció tagjai (nemcsak a vizsgált családban, hanem a faluban általánosan az egész német anyanyelvi közösségben) a keresztneveket németül, illetve a helyi német nyelvjáráshoz igazítva használják, és többnyire nem a teljes „kodifikált” alakot, hanem a becenévi formát (a neveket a magyar egyezményes hangjelölés szerint adom meg; a német szóbeli nevekben szereplõ a betûk hangértéke az illabiális a-nak felel meg). Pl.: Johann (n. Johann ~ m. János), Jokl (n. Jakob ~ m. Jakab), Mocl ~ Moci (n. Matthias ~ m. Mátyás), Lenc (n. Lorenz ~ m. Lõrinc), Franc ~ Francl ~ Franci (n. Franz ~ m. Ferenc), Jausi [< m. Józsi!] (n. Joseph ~ m. József), Anton ~ Tauni (n. Anton ~ m. Antal), Faldin (n. Valentin ~ m. Bálint), Juari [< m. Gyuri!] (n. Georg ~ m. György), Léni (n. Magdalena ~ m. Magdolna), Mári ~ Mídi ~ Miecl (n. Maria ~ m. Mária), Vávi (n. Barbara ~ m. Borbála), Részi (n. Theresia ~ m. Teréz), Líszi (n. Elisabeth ~ m. Erzsébet), Khati (n. Katharina ~ m. Katalin) stb. Talán nem merész állítás, hogy ez a korábbi idõkben is így volt.

          Ha az elsõ hét generáció keresztneveit megvizsgáljuk, két dolog tûnhet fel. Az egyik az, hogy az egyes korosztályokban nagyrészt ugyanazok a nevek használatosak, vagyis elég erõs a névhagyományozás szokása: ritka névként csak a Benedek, Károly, Gizella és Hermina fordul elõ (más családoknál még: Adamus ~ Ádám, Gyula, Vilmos, Margaretha ~ Margit). A másik: a keresztnévállomány szinte teljes mértékben „semleges nevekbõl” áll. Ezen azt értem, hogy a keresztnévválasztást alapvetõen nem a közösség nyelvi–etnikai hovatartozása határozza meg, hanem – a névanyag összetétele alapján úgy tûnik – vallási tényezõk (és a már említett névhagyományozás). Vagyis a németek a német családnevek mellé nem olyan keresztneveket választottak, amelyekre azt mondhatnánk, hogy „jellegzetes” német nevek: az anyakönyvekben is csak igen szórványosan fordul elõ például a Godefridus (n. Gottfried), Kilia­nus, Ferdinandus és egy-két másik, ezek is jobbára a korai évtizedekben. A keresztnevek állománya igen nagy számban olyan elemekbõl áll, amelyek a római katolikus vallásúak körében általában közkedveltek, s így számos nép keresztnevei között – a megfelelõ nyelvi formában – gyakran elõfordulnak. Ennélfogva az egész Leányváron gyakori és hosszú ideig latinul írt keresztnevek ugyanolyan jól illettek a német családnevekhez (s ez természetesen még inkább így lett volna, ha németül írták volna õket), mint amilyen jól illettek a kezdetben gyéren, késõbb gyakrabban elõforduló nem német családnevekhez is: (latin–német–magyar sorrendben) pl. Andreas ~ Andreas ~ András, Antonius ~ Anton ~ Antal, Franciscus ~ Franz ~ Ferenc, Jacobus ~ Jakob ~ Jakab, Joannes ~ Johannes ~ János, Josephus ~ Joseph ~ József, Laurentius ~ Lorenz ~ Lõrinc, Mathias ~ Matthias ~ Mátyás, stb., illetve Anna (mindhárom nyelven), Barbara ~ Barbara ~ Borbála, Catharina ~ Katharina ~ Katalin, Magdalena ~ Magdalena ~ Magdolna, Maria ~ Maria ~ Mária, Rosalia ~ Rosalia ~ Rozália, Theresia ~ Theresia ~ Terézia, valamint Elisabetha ~ Elisabeth ~ Erzsébet: ez utóbbi népszerûségét az magyarázza, hogy a templom védõszentje Árpád-házi Szent Erzsébet. A keresztnévhasználat leányvári formáit jól igazolják azok a statisztikák, amelyek többek között a 18. és 19. századi állapotot tükrözik; vö. Kálmán 1973. 43–58.

          Mindenképpen említésre méltó az a jelentõs változás, amely a 7. és 8. generáció keresztneveinél tapasztalható. A 7. korosztálynál a keresztnévadást még alapvetõen a korábbi évtizedek gyakorlata határozta meg. Közben azonban megszûnt a település nyelvi–etnikai homogenitása, ami a keresztnevek használatában úgy nyilvánult meg, hogy a 6. generációba tartozók keresztneve német formában, ám ugyanaz a keresztnév a 7. generációba tartozóknál magyar formában fordul elõ – a német szóbeliségben is! Ilyen módon a következõ kettõsségek figyelhetõk meg (gyakran még ma is): n. Francl ~ m. Feri, n. Johann ~ m. Jani, n. Khoal m. Karcsi, n. Mocl ~ m. Matyi, n. Líszi ~ m. Erzsi, n. Léni ~ m. Magdi, n. Részi ~ m. Teri stb.

A második világháború után általában is megváltoztak a társadalmi–kulturális viszo­nyok, s a keresztnevek kiválasztásában más szempontok érvényesülnek: egyrészt a házastárs etnikai önazonossága játszik fontos szerepet, másrészt lényegesen megerõsödik az általánosabb névdivat. Így jelennek meg a német nevek mellett a jellegzetesen magyar keresztnevek (Árpád, Boglárka, Csaba, Zoltán stb.), illetve a divatossá vált nevek (Ágnes, Andrea, Gábor, Krisztina, Melinda, Mónika, Péter, Tamás, Zsuzsanna stb.) – a két szempont természetesen egybe is eshet. Ez utóbbi nevek gyakorisági statisztikáihoz vö. Ladó–Bíró 1998. 18–19.

5. Összefoglalásként a következõket mondhatom: a leányvári anyakönyvi anyag „szûkített” vizsgálata alapján megállapítható, hogy a családnevek és keresztnevek viszonyát nem elsõ­sorban a családnevek nyelvi–etnikai eredete szabja meg, hanem olyan nyelven kívüli tényezõk, amelyek a szûkebb (esetleg kisebbségi) vagy tágabb (esetleg többségi) társadalmat, illetve ennek változásait jellemzik.

          A családnevek és keresztnevek kisebbségi viszonyok közötti összefüggéséhez újabb adalékokkal szolgálhat a leányvári források mélyreható vizsgálata és más (egykor) német, illetve szlovák nyelvû falvak névanyagának tanulmányozása.

 

Irodalom

 

BélEszt. = Bél Mátyás Esztergom vármegyérõl írt kiadatlan mûvének szemelvényes magyar fordítása. Tatabánya 1957.

Benkõ 1947 = Benkõ Loránd: A családnév-változtatás kérdései I–II. In: Magyarosan 17: 40–45, 65–71. ( III. rész. In: Magyarosan 18: 1–6. 1949.)

Borovszky 1896 = Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai. Esztergom vár­megye. Budapest.

FNESz⁴ = Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára I–II. Negyedik kiadás. Budapest 1988.

Forgács 1987 = Forgács Krisztina: Zsidó névmagyarosítás a XX. század 30-as éveiben. In: Névtani Értesítõ 12: 149–161.

Hajdú 1994 = Hajdú Mihály: A családnév-változtatások szociológiai hátteréhez. In: Névtani Értesítõ 16: 5–12.

Herényi 1982 = Herényi István: Alsóõr genealógiája. Magyar Névtani Dolgozatok 24. Buda­pest.

Herényi 1990 = Herényi István: Az alsóõri nemesi közbirtokosság genealógiája (1867). Ma­gyar Névtani Dolgozatok 94. Budapest.

Hnt 1773 = Magyarország helységeinek 1773-ban készült hivatalos összeírása. Budapest 1920.

Kálmán 1973 = Kálmán Béla: A nevek világa. III. kiadás. Budapest.

Karacs 1987 = Karacs Zsigmond: Személynevek a földesi zsidók körébõl. In: Névtani Értesítõ 12: 162–182.

Kázmér 1981 = Kázmér Miklós: A párhuzamos személynévadás. In: Név és társadalom. A III. Magyar Névtudományi Konferencia elõadásai (Veszprém, 1980. szeptember 22–24.). Szerk.: Hajdú Mihály–Rácz Endre. MNYTK. 160. 181–183. Budapest.

Ladó–Bíró 1999 = Ladó János–Bíró Ágnes: Magyar utónévkönyv. Budapest.

Mollay 1938 = Mollay Károly: Középkori soproni családnevek. Budapest.

Ortutay 1976 = Ortutay András: Esztergom és környékének újjátelepítése a XVII–XVIII. szá­zadban. In: Új Forrás 1976/3: 39–46.

Tóth 1995 = Tóth László: Barangolások a névmagyarosítás területén. In: Névtani Értesítõ 17: 69–77.

 

 

2002b. Über die etymologisch-lexikographischen Prinzipien und Methoden des Etymologischen Wörterbuches des Ungarischen. In: Braasch, Anna and Povlsen, Claus (Eds.): Proceedings of the Tenth EURALEX Congress, EURALEX 2002. Copenhagen, Denmark, August 13–17, 2002. Center for Sprogteknologi, CST. Volume II, 569–579.

Über die etymologisch-lexikographischen

Prinzipien und Methoden

des Etymologischen Wörterbuches des Ungarischen

 

Károly Gerstner

Institut für Sprachwissenschaft

der Ungarischen Akademie der Wissenschaften

Benczúr utca 33.

H–1063 Budapest

Ungarn

gerstner@nytud.hu

 

Abstract

 

Etymological studies or the research of word origins is one of the most fruitful branch of Hungarian Linguistics, which has several reasons. The fact that the Hungarian wordstock is various and colourful (such as the history and cultural development of Hungarian people) is one of the most significant reasons.

The etymological researches of the Hungarian wordstock resulted in numerous dictionaries. Two of these works are worth mentioning on international linguistic forums. In my lecture I will introduce A magyar nyelv történeti–etimológiai szótára (Historical-Etymological Dictionary of Hungarian Language) (Vol. 1–3, 1967–1976), in addition I will discuss those more or less specific principles and methods of etymology, lexicography that are character­istic features of the new Etymologisches Wörterbuch des Ungarischen (Vol. 1–2, 1993–1995) by reason of some dictionary articles.

 

Allgemeines

 

Es ist wahrscheinlich bekannt, dass die ungarische Sprache, die zur uralisch–finnisch-ugrischen Sprach­familie gehört, eine der ältesten selbstständigen Sprachen Europas ist. Die seit ungefähr dreitausend Jahren ein eigenes Sonderdasein führende Sprache kam während ihrer Geschichte mit zahl­reichen Kulturen und Sprachen in Berührung. Daraus folgt, dass der ungarische Wort­schatz auch etymologisch gesehen sehr mannigfaltig ist: Der finnisch-ugrische Grundwort­schatz wurde neben den eigenen Innovationen mit vielen Wörtern u. a. aus iranischen, türki­schen, slawischen Sprachen, aus dem Lateinischen, Deutschen und anderen Sprachen ergänzt.

Diese etymologische Vielfalt und die Tatsache, dass das Ungarische eine schriftlich gut dokumentierte Sprache ist (da sie über Sprachdenkmäler aus den letzten tausend Jahren ver­fügt), führten dazu, dass in Ungarn und auch im Ausland seit Mitte des 19. Jahrhunderts ein reiches etymologisches Schrifttum über den ungarischen Wortschatz entstand. Hier möchte ich bloß kurz über den unmittelbaren Vorgänger des Etymologischen Wörterbuches des Ungari­schen (im weiteren: EWUng) sprechen.

Das hinsichtlich sowohl des Umfangs als auch der Methoden epochale, erste vollständige ungarische etymologische Wörterbuch ist das A magyar nyelv történeti-eti­mo­lógiai szótára [Historisch-etymologisches Wörterbuch der ungarischen Sprache; im Unga­ri­schen als TESz abgekürzt]: Das von Loránd Benkõ herausgegebene Handbuch ist in drei dicken Bänden, insgesamt auf 3500 Druckseiten zwischen 1967 und 1976 erschienen und ent­hält 10714 Wortartikel, die aus eingehender worthistorischer Dokumentation, etymologischen Erklärungen und bibliographischen Hinweisen bestehen. Ohne Übertreibung kann festgestellt werden, dass diese große lexikographische Zusammenfassung der Herkunft und Geschichte des ungarischen Wortschatzes zu den besten etymologischen Wörterbüchern Euro­pas gehört. Die Fachleute im Ausland haben in den zahlreichen Besprechungen das Werk im all­gemeinen sehr hoch eingeschätzt, doch wurde seine international beschränkte Benutzbarkeit be­män­gelt, da das Wörterbuch (nur) in ungarischer Sprache erschienen ist.

Dieser Umstand und die seit der Veröffentlichung des ersten Bandes des TESz erzielten neuen Ergebnisse auf dem Gebiet der Etymologie und der Wortgeschichte führten zur Erarbei­tung eines neuen etymologischen Wörterbuches des Ungarischen, und zwar in deutscher Spra­che, die in der europäischen etymologischen Literatur – außer den Publika­tionen in den Natio­nal­sprachen – die größten Traditionen besitzt.

Das neue Etymologische Wörterbuch des Ungarischen (Her­ausgeber: Loránd Benkõ. Lfg. 1–3 = Bd 1, 1993; Lfg. 4–6 = Bd. 2, 1995. Insgesamt 1683 S.) ist keine einfache Über­setzung des TESz, sondern ein selbstständiges, neues Werk, das aber natürlich viele Ähnlich­keiten mit seinem Vorgänger aufweist: Die etymologisch-lexikographischen Grund­prinzipien und der Aufbau der Wörterbuchartikel sind im Grunde gleich, und auch ein großer Teil des ungarischen wort­historischen und des fremdsprachigen Belegmaterials des EWUng deckt sich mit dem des TESz. Im Vergleich zu diesem letzteren Werk gibt es aber im EWUng zahlreiche neue oder wesentlich geänderte Herleitungen, und das worthistorische Material ist konsequenter dar­gestellt.

 

Makrostruktur

 

Das EWUng enthält 9855 Wortartikel, aber die Zahl der bearbeiteten Wörter ist – wie in den etymologischen Wörterbüchern im allgemeinen – viel größer: Die mit den Leitstich­wörtern etymologisch enger zusammenhängenden Lexeme sind als Nebenstichwörter ein­geordnet (4197), und auch die wichtigsten Ableitungen (7300) und lexikalisierten Deklina­ti­ons­formen (364) der Stichwörter wurden in den worthistorischen Teil aufgenommen. So beträgt die Zahl der an hervorgehobener Stelle angeführten Wörter 21706, und wenn man auch die lexi­ka­lischen Einheiten hinzuzählt, die im 2. Hauptteil, den etymologischen Erörterungen, angegeben sind, beläuft sich die Zahl der im EWUng befindlichen ungarischen Wörter gewiss mindestens auf das Doppelte.

Eines der größten Probleme beim Zusammenstellen eines Wörterbuches ist die Frage, welches Wortmaterial bearbeitet werden soll. Neben dem wohl immer beschränkten Raum können auch lexikologische Argumente bestimmen, welche Elemente des Wortschatzes dem gesetzten Ziel entsprechend im gegebenen Wörterbuch dargestellt werden können. Die etymologischen Wörterbücher müssen u. a. die Entstehungsweise derjenigen Wörter erklären, die in der jeweiligen Synchronie morphologisch und/oder semantisch undurchsichtig sind. Wohl bedarf ung. sós ‘salzig’ keiner Erklärung, da sowohl der Stamm só ‘Salz’ als auch das Ableitungssuffix für Adjektive -s aktive Elemente des gegenwärtigen ungarischen Lexikons bzw. Morphembestandes sind. Demgegenüber ist ung. édes ‘süߒ, das dasselbe aktive Suffix enthält, bereits ein etymologisches Problem, da der Stamm dieses Lexems in dieser Form heute nicht mehr existiert. Ebenfalls um eine etymologische Frage handelt es sich bei ung. széles ‘breit’, obwohl nicht nur das Suffix dieses Derivats aktiv ist, sondern auch der Stamm

szél ‘Kante, Rand’ – aber man kann aus diesen Bedeutungen nicht ohne weiteres auf die des Derivats mit -s schließen. Auch zahlreiche Komposita – wie z. B. ung. asztalláb ‘Tischbein’ – sind etymologisch gesehen uninteressante Wörter, da die Kompositionsglieder aktive, selbstständige Lexeme sind, und es sich auch semantisch um das Ergebnis eines klaren morphologischen Prozesses handelt. Auch ung. víz ‘Wasser’ und kereszt ‘Kreuz’ sind selbstständige Lexeme, doch bedarf das aus diesen zusammengesetzte Wort vízkereszt ‘Epiphanienfest, Dreikönigsfest’ einer semantischen (etymologischen) Deutung. In noch höherem Maße trifft dies auf Wörter zu, die offensichtlich Komposita sind, aber eines der Glieder in der gegebenen Synchronie unerfassbar ist, so z. B. bei ung. toportyánféreg ‘Wolf’: Die Bedeutung des Vorderglieds toportyán ist dunkel, die des Zweiten war ursprünglich ‘Ungeziefer’.

Es ist also unbedingt eine Aufgabe der Etymologie, die Herkunft oder Entstehungsweise von Wörtern zu klären, die in der gegebenen Sprache morphologisch oder semantisch völlig oder zum Teil undeutlich sind. Zu solchen (ungarischen) Wörtern gehören u. a. die Stammwörter des uralisch–finnisch-ugrischen Erbgutes (kéz ‘Hand’, ad ‘geben’, három ‘drei’ usw.), des weiteren die nur mit Hilfe der historischen Morphologie analysierbaren Wörter (csillag ‘Stern’, csillog ‘glänzen’, csillámlik ‘schimmern’, csillan ‘aufblinken’, csillár ‘Lüster, Kronleuchter’ usw.) und die lexikalischen Einheiten fremden Ursprungs (búza ‘Weizen’ < Alttürk., kereszt ‘Kreuz’ < Slaw., polgár ‘Bürger’ < Dt., iskola ‘Schule’ < Lat., narancs ‘Orange’ < Ital. usw.).

Ein anderer Gesichtspunkt beim Zusammenstellen eines etymologischen Wörterbuches ist die Frage, in welchem Maße zeitliche und territoriale Aspekte das zu bearbeitende Wortmaterial bestimmen sollen. In dieser Hinsicht gibt es oft deutliche Unterschiede zwischen den verschiedenen etymologischen Wörterbüchern, aber wie viele Nachschlagewerke dieser Art, bearbeitet das EWUng den Grundwortschatz der Literatur- und Umgangssprache, ferner auch diejenigen ausgestorbenen (geréb ‘Dorf­richter’, hamut ‘Kummet’, náva ‘Art Schiff’ usw.) bzw. veralteten oder im Veralten begriffe­nen Wörter (akkord ‘Vereinbarung’, ispán ‘Gutsverwalter’, lat ’Lot als Gewichtsmaߒ usw.), die sprachlich oder kulturhistorisch für wichtig gehalten wurden. Von den Dialektwörtern wur­den bloß diejenigen aufgenommen, die in größeren Gebieten verbreitet sind (fájin ‘fein’, guzsaly ‘Spinnrocken, Kunkel’, kasmatol ‘herumsuchen’ usw.), von den Internationalismen die­jenigen, die sich bereits völlig eingebürgert haben und allgemein gebräuchlich sind (kábel, parlament, rádió, telefon usw.).

Wie schon erwähnt, wurde das zur etymologischen Erörterung ausgewählte Material in 9855 Wortartikeln bearbeitet und die Stichwortansätze sind alphabetisch angeordnet. Zu diesem Verfahren auch in anderen Wörterbüchern kann z. B. das EWD zitiert werden: „[Vom Gesichtspunkt der Benutzer aus] gesehen ist allein zweckmäßig die alphabetische Anordnung des zu erklärenden Wortschatzes. Für alle Wörterbücher jedoch gilt: Das Alphabet ist die unwissenschaftlichste, wohl aber (für den Benutzer, nicht für den Bearbeiter) die praktischste Art der Darstellung. Der alphabetischen Anordnung ist, wenn man eine schnelle Orientierung geben und einen möglichst großen Benutzerkreis ansprechen will, unbedingt der Vorzug zu geben“ [EWD V]. In der Anordnung des Materials müssen aber notwendigerweise auch bestimmte etymologische Aspekte zur Geltung kommen, damit die ganz deutlich miteinander zusammenhängenden Wörter während der Erklärung möglichst beieinander bleiben sollen. Die Wörter dieser Art sind als Nebenstichwörter im Wortartikel des Leitstichwortes zu finden: In diesen Fällen ist die strenge alphabetische Anordnung verständlicherweise nicht immer möglich. Als Nebenstichwörter können Wörter von zweierlei Typen stehen: 1. sowohl das Leit- als auch das Nebenstichwort sind aus demselben, aber heute nicht (mehr) selbstständig existierenden Stamm mit verschiedenen Ableitungssuffixen entstanden, z. B. hajt¹ ~ hajol (s. Anhang); 2. etymologisch zusammenhängende, aber auf verschiedene Weise gebildete Wörter fremder Herkunft, die oft auf unterschiedlichem Wege ins Ungarische gelangt sind, z. B. tenor ~ tenorista (s. Anhang).

Die so entstandenen Wortfamilien haben mindestens zwei Glieder, im EWUng gibt es aber auch solche, die außerhalb des Leitstichwortes 7, mit diesem gleichwertige Nebenstichwörter enthalten, z. B.: keserû ‘bitter’ ~ keserít ‘verbittern’ ~ kesereg ‘über etw. klagen’ ~ keserül ‘bitter bereuen’ ~ keseredik ‘verbittert werden’ ~ keserves ‘kläglich’ ~ keserv ‘Betrübnis’ – alle gehen auf eine ugrische Wurzel zurück, deren rekonstruierbare urungarische Form bereits *keser- war, und alle Lexeme sind ziemlich frequentierte Wörter auch der heutigen ungarischen Sprache. Es gibt unterschiedliche Gesichtspunkte, aufgrund deren von den Gliedern der Wortfamilien ein Lexem als Leitstichwort bestimmt werden kann (und das dann alphabetisch angeordnet wird). Einer der Gesichtspunkte kann sein, welches Wort der betroffenen Gruppe in der Literatur- und Umgangssprache am meisten bekannt und gebräuchlich ist – wie es im TESz der Fall ist. Wie aber am Beispiel der oben angeführten Wortfamilie von keserû zu sehen ist, sind vielfach alle Glieder (in irgendwelcher ihrer Bedeutungen) wichtige Wörter, in welchem Fall dieser Gesichtspunkt nicht zur Geltung kommen kann. Dazu kommt noch, dass es im EWUng zahlreiche Wortartikel mit Wortfamilien gibt, deren Glieder Dialektwörter sind oder heute sehr selten oder gar nicht mehr gebraucht werden, z. B.: cserfel ‘schwätzen’ ~ cserfes ‘redselig’ (beide sind Dialektwörter), delikát ‘lecker’ ~ delikátesz ‘Leckerbissen’ (heute bereits kaum geläufig) oder jankó ‘Art (verzierte) Jacke’ ~ janker ‘ds.’ (bereits ausgestorben). In diesen Fällen könnte man auf die „unwissenschaftliche“ Weise das Alphabet gelten lassen, das EWUng folgt aber hier einer Methode, die historisch–etymologisch mehr vertretbar ist: Die Reihenfolge der Nebenstichwörter wird streng chronologisch bestimmt, d. h., das Wort mit einem früheren ersten schriftlichen Beleg geht dem anderen voran.

Das Zusammenstellen von Wortfamilien hat aber auch Grenzen: Es gibt zahlreiche etymologisch verwandte Wörter, die sich im Laufe der Zeit von ihrem Grundwort oder von ihren parallelen Entwicklungsformen so weit entfernten, dass sie für das heutige Sprachempfinden als völlig selbstständige Wörter gelten, die natürlich in „einfachen“ selbstständigen Wortartikeln bearbeitet sind, z. B.: hajcsár ‘Viehtreiber; Antreiber’ und hajdú ‘Heiduck als Waffenknecht (1598 belegt); Schutzmann (1900 belegt)’, erste belegbare Bedeutung ‘Viehhirt; Viehtreiber’, 1514; beide Wörter sind Deri­vate zum Verb hajt² ‘treiben, zu etw. bewegen’.

 

Mikrostruktur

 

Jeder Wortartikel besteht aus drei Hauptteilen: 1. Wortgeschichte, 2. Etymologie, 3. Bibliographie.

 

Wortgeschichte

 

Um eine gut begründete Etymologie aufstellen zu können, muss man im allgemeinen die schriftlich dokumentierten Angaben der Wörter in Betracht ziehen: das gilt mehr oder weniger für alle Sprachen, aber für das Ungarische in sehr hohem Maße. Diese Sprache existiert seit sehr langer Zeit (ungefähr seit 3000 Jahren) auch räumlich von ihren Verwandten getrennt und ist in eine Region geraten, wo sie von Sprachen ganz anderer Sprachfamilien umgeben ist. So können die schon für ungarisch geltenden Angaben auf die Herkunft, auf den Einbürgerungsprozess, auf andere wichtige sprachlich-etymologische Eigenheiten und auch auf kulturhistorische Momente hinweisen.

Wie schon erwähnt, wurden ins EWUng nicht nur die Wörter der ungarischen Literatur- und Umgangssprache aufgenommen, sondern auch Lexeme mehr spezieller Sprachschichten. Um die Aufmerksamkeit der Wörterbuchbenutzer auf diese Arten Wörter zu richten, wurden diese Leit- und Nebenstichwörter mit einem nachgesetzten Zeichen versehen: ´ = Dialektwort (s. Anhang sajtár¹, ferner z. B. erge ‘Bach; Graben’), D = veraltetes Wort, d. h., seit dem Anfang des 19. Jahrhunderts in abnehmendem Maße belegt (garnizon ‘Standort einer Truppe; die Truppe selbst’) und † = ausgestorbenes Wort, d. h., Belege nur bis Ende des 18. Jahrhunderts (cinadof ‘Art feine Leinwand’).

Die ohne jegliche Zeichen stehenden Lexeme sind grundsätzlich Wörter der Literatur- und Umgangssprache, aber auch bei diesen kann es hinsichtlich ihrer lexikologischen Position Unterschiede geben. In diesem Fall steckt der Unterschied in den Bedeutungen: es gibt Wörter, die in einer oder mehreren Bedeutungen oft gebraucht werden (d. h., jeder Benutzer des gegebenen Wortschatzes kennt diese Bedeutungen), andere dagegen kommen seltener vor, sind aber noch immer bekannte und gebrauchte Bedeutungen. Die Redaktion des EWUng war bestrebt, die „starken“ Bedeutungen dieser Wörter hervorzuheben: Diese wurden mit einem nachgesetzten Zeichen # versehen (s. Anhang fog², gulyás, hajt¹, tenisz, város). Dieses Verfahren schien auch darum zweckmäßig zu sein, da es unter den Wörtern der heutigen ungarischen Sprache natürlich viele sehr alte gibt, die seit langem in zahlreichen Bedeutungen dokumentierbar sind, von denen aber heute nicht mehr alle gebraucht werden (s. Anhang hajt¹ ~hajol).

Jedem Leit- und Nebenstichwort folgt der Abschnitt der ungarischen Belege: F = Formvarianten. Wenn das Stichwort in seinen Ableitungen und paradigmatischen Formen unterschiedliche Stammvarianten hat, wird auf den jeweiligen Stammtyp mit einer Nummer in eckigen Klammern hingewiesen: s. Anhang hajol unter hajt¹; weitere Beispiele: ló ‘Pferd’ ~ lov-ak ‘Pferde’ [7/1]; alsz-om ‘ich schlafe’ ~ alud-nék ‘ich würde schlafen’ ~ al-hat ‘er/sie darf schlafen’ ~ alv-ó ‘schlafend’ [2/3], Stammvarianten zum Stichwort alszik ‘schlafen’. Um die betreffenden Lexeme mit den einzelnen Stammtypen identifizieren zu können, sind diese mit je einem Beispiel in einem Verzeichnis aufgezählt.

Die schriftlichen Angaben sind in strenger chronologischer Reihenfolge angegeben. Die buchstabengetreuen Belege spiegeln im allgemeinen die wichtigsten phonologischen Varianten der Stichwörter wider. Um die Lesung der mehr oder weniger alten Angaben zu ermöglichen, sind die in den Belegen vorkommenden Buchstaben und ihre Lautwerte in einer Tabelle zusammengefasst.

Nach den Formvarianten stehen mit einem B eingeleitet die dokumentierbaren Bedeutungen. Da aber ein etymologisches Wörterbuch kein Bedeutungswörterbuch ist, sind nur die wichtigsten Bedeutungen der Stichwörter angegeben, d. h., diejenigen, die in der jeweiligen Synchronie häufig gebraucht wurden, die zur Klärung der Etymologie wesentlich beitragen oder vom Gesichtspunkt der Kulturgeschichte aus wichtige Momente enthalten.

Der dritte Abschnitt des worthistorischen Teils ist der der Ableitungen, eingeleitet durch ein A. Es hat zwei sprachgeschichtliche Gründe, warum auch die Ableitungen ins EWUng aufgenommen worden sind: 1. die Darstellung der Ableitungen weist ganz deutlich darauf hin, dass die Derivation lange Zeit, bis ins 16. Jahrhundert die wichtigste Weise der Bildung neuer Wörter war, wodurch sicherlich Zehntausende neue ungarische Lexeme entstanden sind; 2. da die Beziehung der hier angeführten Ableitungen zu den jeweiligen Stichwörtern meistens offensichtlich ist, bedürfen sie keiner besonderen etymologischen Erklärung und auch mit ihrer kurzgefassten worthistorischen Darstellung kann darauf hingewiesen werden, eine wie große Rolle die einzelnen (als Leit- oder Nebenstichwort stehenden) Grundwörter bei der Bereicherung des ungarischen Wortschatzes gespielt haben. Aus der Zeit vor 1500 wurden alle Ableitungen aufgenommen, aus den späteren Perioden vor allem diejenigen, die auch heute gebräuchlich sind oder in sprachlicher oder kultur­historischer Hinsicht für wichtig gelten. Doch musste wegen des beschränkten Raumes und aus lexikologischen Gründen auf zahlreiche Derivate verzichtet werden: so von den deverbalen Ableitungen auf die automatisch ableitbaren Verben mit Kausativ-, Passiv- und Possibilitivsuffixen, auf den Infinitiv und die Partizipien (so sind bei hajt¹ ‘biegen’ die Derivate hajtat ‘biegen lassen’, hajtatik ‘gebogen werden’, hajthat ‘biegen können’, hajtani (Inf.)‘biegen’, hajtó ‘biegend’ und hajtott ‘gebogen’ nicht angeführt), ferner auf die Substantive mit dem Ableitungssuffix -ás/-és, wenn ihre Bedeutungen nicht mehr ausdrücken als die der jeweiligen Grundverben (so konnte z. B. hajtás ‘das Biegen’ weggelassen werden, wogegen das heute bereits veraltete, aber einst als Fachwort der Grammatik gebräuchliche hajtogatás ‘Deklination’ in dieser Bedeutung aufgenommen werden musste).

 

Etymologie

 

Der zweite wichtige Abschnitt der Wortartikel ist der etymologische Teil. Der Wortschatz sicherlich jeder Sprache – so auch des Ungarischen – kann in drei etymologische Hauptkategorien eingeordnet werden: 1. mit den (näher oder ferner) verwandten Sprachen gemeinsames Erbgut; 2. innere Entwicklungen (unterschiedliche Arten der Innovationen); 3. Wörter fremder Herkunft. Als 4. Kategorie kann man die Wörter unbekannten Ursprungs betrachten, denn solange man nichts über die Herkunft dieser Wörter behaupten kann, können sie nicht einmal mit der Einschränkung „eventuell“, „wahrscheinlich“ usw. in die anderen drei Gruppen eingestuft werden.

Auch die Darstellung der etymologischen Mannigfaltigkeit des ungarischen Wortschatzes geschieht auf streng formalisierte Weise. Der etymologische Teil beginnt immer mit einer etymologischen Grundbeurteilung, die entweder eine Abkürzung oder ein kurzgefasster Satz ist. Es ist leider nicht möglich, hier alle Eigenheiten dieser Grundbeurteilungen abzuhandeln, doch scheint es mir notwendig zu sein, zwei von den grundlegenden Prinzipien der ungarischen Etymologie eingehender zu schildern.

A) Die ungarischen Lexeme des uralisch–finnisch-ugrischen Erbgutes sind in weit überwiegendem Maße einsilbige absolute Stämme (Wurzeln). Es gibt aber in dieser Schicht auch Wörter, von denen mit Methoden der historisch-vergleichenden Sprachwissenschaft bewiesen werden kann, dass sie Morphemkonstruktionen sind, die im Ungarischen als komplexe (morphologisch undefinierbare) Erbwörter weiterleben. Das EWUng stuft diese – mit Hinweis auf die chronologische Schicht – natürlich als „Erbw“[ort/örter] ein; s. Anhang fog², ferner gyökér ‘Wurzel’, arasz ‘Spanne’ usw.

Es gibt aber ziemlich viele ungarische Wörter, die mit historisch-morphologischen Methoden in einen Stamm und ein Ableitungssuffix zerlegt werden können, die beide in der uralisch–finnisch-ugrischen Grundsprache entstanden und im selbstständigen Ungarischen (und im allgemeinen auch in den verwandten Sprachen) weiter­lebten/weiterleben. Bei diesen Wörtern ist es oft sehr schwer, eine Trennungslinie zwischen der eventuell bereits in der Grundsprache stattgefundenen Derivation und der ebenso gut vermutbaren selbstständigen ungarischen Entwicklung zu finden: Diese Wörter sind nämlich sehr alt, und mangels schriftlicher Belege und anderer Stützpunkte ist es unmöglich, mit Sicherheit zu beweisen, dass sie uralte Morphemkonstruktionen oder aber selbständige ungarische Innovationen wären. Im EWUng werden diese Stichwörter (hinsichtlich des Stammes) der Gruppe der Erbwörter zugeordnet, mit dem unerlässlichen Hinweis darauf, dass der Prozess der Derivation ganz gewiss im Sonderleben des Ungarischen stattfand; s. Anhang hajt¹ ~ hajol, ferner fekete ‘schwarz’, hamu ‘Asche’ usw.; zur Problematik vgl. Benkõ [1994].

B) Die etymologische Bearbeitung der Wörter fremden Ursprungs verdient gleichfalls einige Bemerkungen. Von diesen Wörtern wurden ins EWUng grundsätzlich diejenigen aufgenommen, die sich völlig oder in sehr hohem Maße ins Ungarische eingebürgert haben. Andere – ältere oder jüngere – Wörter, die sich vor allem in ihrer Lautstruktur dem Ungarischen nicht angepasst haben (worauf auch ihre nicht kodifizierte Rechtschreibung hinweist), sind gewöhnlich in Fremdwörterbüchern zu finden (höchstens mit einem ganz knappen etymologischen Verweis), z. B. countdown, fashion, image (wird sowohl englisch als auch französisch ausgesprochen), squash usw.

In der ungarischen Etymologie wird auch zwischen den eingebürgerten Wörtern ein Unterschied gemacht. Der Terminus technicus Lehnwort steht für diejenigen Wörter, bei denen die unmittelbare Gebersprache (Entlehnungssprache) sicher oder mit mehr oder weniger Unsicherheit bestimmt werden kann, z. B. áfonya ‘Heidelbeere’ < Rum. , iskola ‘Schule’< Lat., narancs ‘Orange’ < Ital., sróf ‘Schraube’ < Dt., szõlõ ‘Weintraube’ < Alttürk. usw.

Es gibt aber zahlreiche eingebürgerte Wörter fremden Ursprungs, deren genaue Gebersprache nicht genau bestimmt werden konnte bzw. die aus mehreren Sprachen ins Ungarische gelangt sein konnten. Diese Wörter wurden in zwei Unterkategorien eingeteilt, und bei der Unterscheidung war vor allem die Chronologie maßgebend: Der Gruppe der Wanderwörter wurden die noch im Mittelalter und in der Frühneuzeit entlehnten Kulturwörter, der Gruppe der Internationalismen das internationale Wortgut des modernen Lebens zugeordnet. Es springt besonders bei den Wanderwörtern ins Auge, dass gewisse Wörter in bestimmten sprachlichen Regionen leben oder sich von diesen aus weiter verbreiteten, wodurch diese etymologische Gruppe auch vom Gesichtspunkt der historischen Sprachgeographie untersucht werden kann. Als westeuropäische Wanderwörter kann man z. B. dénár ‘Denar’, kvártély ‘Quartier, Unterkunft’, szoba ‘Stube, (heizbares) Zimmer’, zsold ‘Besoldung’ usw. betrachten; aus der Richtung von Zentralasien verbreiteten sich Wörter wie kazár ‘Chasare’, könyv ‘Buch’, sajka ‘Kahn, Wachboot’, selyem ‘Seide’ usw. Zu den Internationalismen s. Anhang tenisz, ferner z. B. alkohol, atom, autó, demokrácia, gól ‘Treffer u. a. im Fußballspiel’, telefon usw.

Dem einleitenden Satz folgen die etymologischen Erörterungen, die im Falle von finnisch-ugrischen Erbwörtern, in engerem Sinne aufgefassten Lehnwörtern bzw. Wanderwörtern und Internationalismen auch ein reiches fremdsprachiges Material enthalten. Bei diesen letzteren zwei Typen ist im allgemeinen auch der ety­mologische Hintergrund des vom Ungarischen aus der Gebersprache entlehnten Wortes angegeben, wodurch man auch den interlingualen Zusammenhang der Wörter beobachten kann.

Da die Etymologie zugleich auch Sprachgeschichte und zumeist auch Kulturgeschichte ist, finden sich im etymologischen Teil auch Erklärungen zu phonetisch-phonologischen, morphologischen, semantischen, kulturhistorischen und anderen Eigenheiten des behandelten Stichwortes; s. die im Anhang angeführten Wortartikel.

Die Entlehnung von Wörtern läuft zwischen den in engen Beziehungen stehenden Sprachen nicht nur in einer Richtung, sondern es gibt (auch) auf diesem Gebiet eine Wechselwirkung unterschiedlicher Intensität. So sind auch aus dem Ungarischen – das eine Unzahl von fremden Wörtern integriert hat – zahlreiche Wörter in andere Sprachen gelangt. Darum ist der Abschnitt des etymologischen Teils sehr wichtig, in dem angegeben wird, welche Sprachen das ungarische Stichwort oder seine Deri­vate in ihr eigenes lexikalisches System eingebaut haben. Dabei wurden vorsichtigerweise nur Wörter angegeben, von denen man mit Hilfe der zur Verfügung stehenden Quellen mit Sicherheit feststellen konnte, dass sie wirklich Elemente der betreffenden Sprache (oder Mund­arten) sind; s. Anhang gulyás und város.

 

Bibliographie

 

In diesem Abschnitt wurde dem TESz als unmittelbarem Vorgänger des EWUng eine besondere Wichtigkeit beigemessen, da in diesem Wörterbuch die bis zur Veröffentlichung der einzelnen Bände erschienene Literatur gründlich aufgearbeitet wurde – von dieser Literatur werden im EWUng nur die für besonders wichtig gehaltenen Stücke angegeben. Die etymologischen Publikationen, die nach dem TESz erschienen sind und mit etwas Neuem zur Erklärung der Herkunft des betreffenden Wortes beitragen, sind natürlich angeführt. Die etymologischen Wörterbücher und sonstigen Nachschlagewerke, die bei der Bestimmung der Etymologie der Wörter fremder Herkunft gebraucht wurden, sind im Verzeichnis „Ausgewählte Bibliographie der Wörterbücher zum fremdsprachigen Material“ angegeben (S. XLIX–L).

 

Register

 

Wie bekannt, enthalten die etymologischen Wörterbücher außerhalb der als Stichwörter stehenden Lexeme zahlreiche Angaben sowohl aus der eigenen als auch aus fremden Sprachen. Um diese – oft „versteckten“ – Wörter (leichter) finden zu können, werden Registerbände zusammengestellt, so auch zum EWUng (Etymologisches Wörterbuch des Ungarischen. Band 3. Register. Herausgeber: Loránd Benkõ. 1997. 159 S.). Vor allem wegen des zur Verfügung stehenden knappen Umfanges musste das Material gut selektiert werden, aber auch so kann sich der Wörterbuchbenutzer neben dem etwas beschränkten ungarischen Material (S. 15–23) in einem ziemlich reichen fremdsprachigen Material (S. 23–131) orientieren: schon auf diese Weise ist die etymologische Mannigfaltigkeit des ungarischen Wortschatzes gut zu sehen.

Die unterschiedlichen synchronen Zusammenhänge der einzelnen Elemente des Wortschatzes bekommen in einem etymologischen Wörterbuch eine besondere Dimension: Es kann deutlich werden, wie die Wörter unterschiedlicher Sprachen miteinander zusammenhängen. Eine der wichtigsten Aufgaben der etymologischen Wörterbücher ist, auf diese Zusammenhänge hinzuweisen, und diese Aufgabe wird auf unterschiedliche Weise gelöst. Es gibt Wörterbücher, die auf diese Art etymologischer Beziehungen innerhalb der einzelnen Wortartikel hinweisen (z. B. EWD), andere wieder in einem Abschnitt am Ende der Wortartikel
(z. B. TESz). Die Redakteure des EWUng-Registers haben sich für eine dritte (bisher eigenartige) Lösung entschieden. Das Verzeichnis der etymologischen Zusammenhänge (S. 135–153) bildet einen besonders wichtigen Teil des Registers. Wie es in der Einleitung steht: „Ihm liegt der Umstand zugrunde, daß die ferneren, indirekten Zusammenhänge in den recht engen Rahmen der Wortartikel des EWUng kaum hineingepaßt hätten ... Dieses Verzeichnis will den Leser nicht nur auf die Zusammenhänge innerhalb der ungarischen Sprache aufmerksam machen, sondern auch auf jene, die in Raum und Zeit zurückgehend, bei der Untersuchung der grund- oder fremdsprachlichen, unmittelbaren oder ferneren Vorgänger der Elemente des ungarischen Lexikons wahrgenommen werden können“ (S. 8–9).

Um ein Beispiel aus diesem Verzeichnis kurz anzuführen, zitiere ich hier eine Wörterreihe mit einem kurzen Kommentar. Wenn man die Zusammenhänge des Stichwortes logika sucht, findet man die folgenden Wörter:

logika, biológia, dialógus, epilógus, etimológia, filológus, ideológia, katalógus,

kollokvium, lexikon, meteorológia, mitológia, monológ, prológus, teológus.

Aber nicht nur diese gehören zur etymologischen Verwandtschaft von logika: man kann bei den kursiv gesetzten Wörtern auch weitere Zusammenhänge finden. So sind z. B. bei lexikon u. a. die Stichwörter dialektika (das dann zu dialektus führt) und legenda (das zu elegáns, lektor usw. führt), bei ideológia u. a. idea (das zu vizitáció führt) angegeben. Es ist also möglich, mit Hilfe dieses Verzeichnisses ein ganzes Netzwerk von mehr oder weniger eng zusammenhängenden Wörtern aufzustellen [Horváth 1995 und 2001].

 

Zusammenfassung

 

Die ungarische historische Sprachwissenschaft und Lexikographie hat mit dem Etymologischen Wörterbuch des Ungarischen einen neuen Meilenstein erreicht. Neben den universalen Zügen, die für die Handbücher dieser Art kennzeichnend sind, weist es auch spezielle Eigenheiten auf, die – hoffentlich – in solchem Maße vereinigt wurden, dass sich auch das EWUng in der europäischen Etymologie als gut brauchbares Nachschlagewerk erweisen wird.

 

Literatur

 

[Benkõ 1994] Benkõ, L., 1994. Az etimológiai minõsítés a szótárszerkesztésben [Die etymologische Einstufung beim Wörterbuchredigieren], in: Magyar Nyelv [Ungarische Sprache], 90, Magyar Nyelvtudományi Társaság, Budapest.

[EWD 1993] Pfeifer, W. (Hg.), 1993. Etymologisches Wörterbuch des Deutschen 1–2, Akademie Verlag, Berlin.

[Horváth 1995] Horváth, L., 1995. Etimológia és utalórendszer [Etymologie und Verweissystem], in: Magyar Nyelv [Ungarische Sprache], 91, Magyar Nyelvtudományi Társaság, Budapest.

[Horváth 2001] Horváth, L., 2001. Onomatopöie im Etymologischen Wörterbuch des Ungarischen (Prinzipien und Methoden), in: Acta Linguistica Hungarica, 48 (4), Akadémiai Kiadó, Budapest.

 

 

Anhang