A szóeredet és a szókészleti helyzet közötti (lehetséges) összefüggésről

Nyelvészeti közhelyként hangoztatott állítás, hogy az egyes szavak használati értékét, szókészleti helyét, a szókészleten belüli mozgását kommunikációs–nyelvhasználói igények határozzák meg, míg a szavak eredete (akár jövevényszóról, akár szóalkotásról legyen szó) az említett pontokat tekintve figyelmen kívül hagyható, sőt hagyandó. Ezt természetesen ezer és ezer szóval igazolhatjuk a vám-tól, a szőlő-től és kereszt-től kezdve a zsámoly-on és krétá-n át a csőr-ig és járőr-ig.

A magyar szókészlet eredetének és történetének ismeretében azonban úgy látom, hogy bizonyos idegen nyelvi eredet és az ilyen eredetű szavaknak a magyarban való megjelenési ideje jelentős mértékben befolyásolta ezeknek a szavaknak a későbbi–mai lexikológiai státusát, nyelvhasználati „értékét”. Itt főleg német és latin (kisebb mértékben francia és angol) hátterű szavakat sorolhatunk föl, melyek általában a 17. század végétől, de különösen a nyelvújítás időszakában és azt követően kerültek a magyarba.

Előadásomban azt igyekszem bemutatni, hogy (elsősorban) nem a fogalmi tartalom, hanem az eredet és az „életkor” miatt szorultak ki az általános szóhasználatból egyebek mellett a következő szavak: abriktol ’idomít, fenyít’, apetitus ’étvágy’, fátum ’sors’, fuszekli ’zokni’, kalendárium ’naptár’, koffer ’bőrönd’, matrikula ’anyakönyv’, vekker ’ébresztőóra’ stb.