Lat. quattuor, quartus és a v-perfektum

Simon Zsolt

Nemcsak a Duenos-felirat „nyárs a latinista húsában”, de a quattuor szó pontos története és a v-perfektum eredete is, mely utóbbi kérdés mára már igen terjedelmes irodalmat produkált. Elõbbi esetében a hagyományos magyarázat (a *t megkettõzõdése *w elõtt) ad hoc, míg az utóbbi esetében a magyarázatok mindegyike igen problémás: például a *w mint újraelemzett kötõhang, vagy például mint a Jasanoff-törvény által létrejött alakok *w-jének újraelemzése (*g’eg’noh₃-h₂e > *g’eg’nōu), holott a latin ragok mutatják, hogy a Jasanoff-törvény ebben az esetben nem mûködött (*ay > ī). Megoldást jelenthetne, ha a *w létrejöttét valamilyen hangtörvény segítségével tudnánk magyarázni.

Amint a quartus esete mutatja (< prelatin *k^watworto- <*k^wetwrto-), a magánhangzók közötti *-tw- *-dw-n keresztül pótlónyújtással elvesztette *t-jét (vö. P. Schrijver, The Reflexes of the Proto-Indo-European Laryngeals in Latin, 491f., a *t általánosan feltételezett eltûnése disszimiláció révén megint csak ad hoc). Ha ezt a prelatin *k^watwor-ra alkalmazzuk, *k^wāwor-nak kellene létrejönnie, amely a többi alak analógiájára *k^wātwor-ként lett helyreállítva, melybõl a littera-szabállyal szabályosan quattuor lett.

Ezen hangtörvény segítségével feltételezhetjük, hogy a v-perfektum képzõje eredetileg *-tu- volt, amely elõször a denominális, a-tövû igéknál jelent meg: *amā-tw-ay, amely képzésmód a szabell a-tövûek -t(t)-perfektumával állhat rokonságban (oszk prúfatted ‘probavit’, duunated ‘donavit’, paelignus coisatens ‘curaverunt’ stb., az oszk *-tw- > -t- változáshoz ld. pettiur ‘négy’, Sa17). A latinban a *t szabályosan kiesett, és a fennmaradó *w késõbb analógiásan mind a hosszú magánhangzóra végzõdõ, mind a set-gyökökbõl létrejött, de ezidõtájt már *a-végû igeosztályra kiterjedt.