Akadémiai doktori értekezés tézisei

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nyelv és társadalom

a rendszerváltáskori Magyarországon

 

 

 

 

 

 

Írta:

 

Kontra Miklós

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szeged és Budapest

 

2004

0.    Bevezető

 

Akadémiai doktori értekezésként a budapesti Osiris Kiadónál 2003-ban megjelent Nyelv és társadalom a rendszerváltáskori Magyarországon című könyv általam írt 8 fejezetét nyújtom be. A könyvnek 80%-át én írtam, 20%-át (nevezetesen a 8. fejezetet, 256–322. lap, és az 1. mellékletet, 363–371. lap) kutatótársaim: Angelusz Róbert, Pléh Csaba, Tardos Róbert és Terestyéni Tamás.

 

 

1.        Az értekezés szaktudományos előzményei és a benne megfogalmazott kutatási feladatok

 

Nyelv és társadalom összefüggései régóta sokak érdeklődésére számot tartó kérdések. Értekezésemben a magyar nyelv használatának olyan társadalmi vonatkozásait kísérlem meg boncolgatni, és oly módon, amilyenekre és ahogyan erre korábban nem volt példa. Bizonyos nyelvi kérdéseket ugyanis valóban társadalmi beágyazottságukban vizsgálok. Ezen azt értem, hogy nem egyes kitüntetett csoportok, például a nyelvművelők vagy az írók, esetleg a magyar szakos tanárok megszokott tárgyalásmódját követem, hanem a magyarországi lakosság egy reprezentatív mintáján elvégzett vizsgálatról számolok be.

            „A nyelvészet furcsa tudomány – ritkán veszi szemügyre azt, amit leír: a valóságos nyelvet” (Nádasdy, IJSL 111:103). A magyar nyelvtanírók túlnyomó többsége – elvszerűen – normatív nyelvtanokat ír(t). Ha a nyelvtan a helyes beszéd tudománya, leírása, akkor nyilvánvalóan nem vizsgálhatja azt, hogy miként beszélnek a magyarok, tehát minden magyar, hanem csak azt vizsgálja, hogy miként beszélnek a mintaadók, a nyelvileg legműveltebb emberek. Sok leírás nem feltárja, hogy miként beszélnek a magyarok, hanem megszabni kívánja, hogy miként beszéljenek. Egy felülről diktált normát írnak le. Olyan ideális nyelvhasználatot, amelytől a hús-vér emberek mindennapi magyar nyelvi viselkedése néha fényévnyi távolságra van. A preskriptív nyelvészt sokszor nem a tények, hanem az elérendőnek vélt eszmények vezérlik. A magyar nyelvjárásgyűjtők és atlaszkészítők valóságos nyelvhasználatot vizsgáltak, de a falunak nem a nyelvét, hanem csak a nyelvjárását kutatták. A Strukturális magyar nyelvtan kötetei az őket író nyelvészek intuícióira alapozva a potenciális nyelvhasználatot vizsgálják. A nyelvművelők, a leíró és elméleti nyelvészek, valamint a nyelvatlaszkészítők egymástól eltérő módon, de mind torzított minták alapján vizsgálódtak.

A magyarországi magyar nyelvhasználatnak a jelen értekezés az első tüzetes vizsgálata. Az értekezés alapjául szolgáló Magyar Nemzeti Szociolingvisztikai Vizsgálat (MNSZV) kielégíti a statisztikai mintavétel kívánalmait: a felnőtt magyarországi lakosság 832 fős, az életkor, nem, iskolázottság és településtípus szerint reprezentatív mintájától gyűjtöttünk adatokat. Ez a mintaválasztás lehetővé teszi, hogy bizonyos valószínűséggel a teljes felnőtt magyarországi lakosság nyelvi viselkedéséről és ítéleteiről tehessünk ellenőrizhető kijelentéseket. (Az adatfelvétel 1988-ban történt.)

            Az 1960-as évekig a nyelvészetben egyeduralkodó volt a kategorikus nyelvszemlélet (Chambers: Sociolinguistic Theory, 1995). A nyelv vizsgálatához elengedhetetlennek vélték az esetlegességektől való elvonatkoztatást, az elemzések „minden vagy semmi”, „fekete vagy fehér” alapelvűek voltak. A kategoricitás azonban nem elengedhetetlen elve a nyelvészeti kutatásnak, csupán olyan posztulátum, amelyet vagy elfogad az ember, vagy nem (Chambers 1995). A szociolingvisztika a nyelvet variábilisnak, folytonosnak és kvantifikálhatónak tekinti. Elméletében a nyelvi egységek (hangok, morfok, szavak stb.) olyan változók, amelyek kombinációs lehetőségeit nemcsak a velük együtt előforduló nyelvi elemek korlátozzák, hanem a velük együtt előforduló társas és társadalmi körülmények is. A kvantitatív szociolingvisztika – így a jelen értekezés is – a nyelvi változást és változatosságot (variabilitást) úgy vizsgálja, hogy nem kizárja a nyelvtudomány illetékességi köréből a valós, mindennapi nyelvhasználatot, hanem beemeli a nyelvészetbe (Labov). Számot ad nemcsak a nyelvi/strukturális tényezőkről, hanem a beszélőkről is, vagyis az aktuális nyelvhasználatot befolyásoló társadalmi tényezőkről is. A nyelvhasználatot meghatározó független társadalmi változókat, amilyenek például a nem, életkor, társadalmi osztály vagy etnikum, valamint a beszédhelyzetek által korlátozott variabilitást lehetőleg kimerítően kell vizsgálni. Nyelvi és társadalmi változók között nemigen találunk tökéletes korrelációkat, de az együttjárás szisztematikus – statisztikai értelemben. A különféle nyelvek korábbi elemzéseiben szabad váltakozásként leírt váltakozások egyáltalán nem szabadok, hanem szociolingvisztikailag determináltak. Chambers (1995) szerint a szociolingvisztika fő empirikus feladata a nyelvi változóknak mint függő változóknak korrelációba állítása olyan független változókkal, mint a nyelvi környezet, a beszédstílus vagy a társadalmi kategóriák.

            A Magyar Nemzeti Szociolingvisztikai Vizsgálat alapját képező nyelvi adatfelvétel 1988 májusában zajlott le az MTA Nyelvtudományi Intézete és az akkori Tömegkommunikációs Kutatóközpont együttműködésével. (Az adatfelvételkor persze nem tudhattuk, hogy Magyar-országon hamarosan véget ér a szocializmus, és megkezdődik a piacgazdaság kialakítása.) A disszertáció elemzései ily módon egy letűnő társadalmi rendszer utolsó nyelvhasználati képét rajzolják meg, s egyben a magyar nyelv változatainak és változásainak későbbi vizsgálataihoz nyújtanak fontos összehasonlítási alapot.

            A vizsgálat célja a magyarországi magyar nyelvhasználat társadalmi rétegződésének feltárása, a különféle nyelvi formákhoz kapcsolódó társas jelentések megállapítása, és a nyelvi változások vizsgálata. Ebből következően elsősorban azt kívánom megállapítani, hogy mi van, s csak kisebb mértékben koncentrálok arra, hogy miért van úgy, ahogy van. Az adatokból kitapintható vagy sejthető nyelvi változásokra, ahol lehet, kitérek, de nem a nyelvi változások és változatosság (variabilitás) elméleti kérdései lesznek a fókuszban. A nyelvhasználati rétegződés feltárása, leírása, illetve elemzése temérdek új ismeretet eredményez, számos új kérdést vet föl, és sok kérdést helyez új megvilágításba. Ilyenek a nyelvi norma kérdései, a nyelvi és társadalmi rétegződés összefüggései, a ránk, magyarokra nagyon jellemző megbélyegzési és túlhelyesbítési folyamatok stb. Dolgozatomnak az a célja, hogy az empirikus vizsgálatokkal alapot teremtsek a későbbi elméleti általánosítások számára.

 

 

2.        A lefolytatott vizsgálatok módszerei

 

Kiinduló pontunk az, hogy „A jelenben megfigyelhető mozgás, a   v á l t a k o z á s   [pedig] az időben lefolyó   v á l t o z á s   vetülete” (Fónagy, Nyr. 90: 130). A nyelvi struktúrának nem minden variabilitása és heterogenitása jár együtt nyelvi változással, de minden változáshoz hozzátartozik a variabilitás és heterogenitás (Weinreich, Labov és Herzog: Empirical Foun-dations for a Theory of Language Change, 1968).

            Az elemzések szembesítik az explicit, kodifikált normát, vagyis azt a nyelvi változatot, amelyet a normatív nyelvészek s nyomukban az iskola intézményesen kíván mindenkivel elsajátíttatni, az implicit normákkal, vagyis a nem (vagy alig) tudatosan elsajátított és követett nyelvi szabályokkal. Feltárom, hogy milyen csoportok ítélik helyesnek, illetve kik használják a kodifikált standardnak megfelelő nyelvi változatokat, s kik a tőlük eltérő, sokszor megbélyegzett változatokat.

            Az elemzésekben használt legfontosabb eszköz a nyelvi változó. A kategoricitást föltételező nyelvészet egységei (beszédhang, fonéma, mellékmondat stb.) mind invariáns, diszkrét és minőségi egységek. A nyelv heterogenitását föltételező nyelvészetben a nyelvi változó variábilis, abban az értelemben, hogy különböző alkalmakkor különféleképp realizálódik. A változó folytonos, abban az értelemben, hogy a különböző nemstandard változatainak társadalmi jelentősége (pl. egy magánhangzó esetében) a standard változattól való (fonetikai) távolságuktól függ. Végül a változó kvantitatív nyelvészeti egység abban az értelemben, hogy jelentősége nem pusztán a változatok jelenlététől vagy hiányától függ, hanem viszonylagos gyakoriságuktól is.

            A nem nyelvi (független) változókat Angelusz és Tardos (Szociológia 1987/2) szociológiai kutatásából vettem át, ezek a következők: iskolázottság, településtípus, nem, életkor, foglalkozás, ingázás, etnikum, és társadalmi mobilitás. Ugyancsak független változóként szerepel még a nyelvműveléshez való viszony, vagyis „a nyelvművelési javak fogyasztásának” (cikkek olvasásának, rádió- és tv-műsorok hallgatásának/nézésének) gyakorisága.

            A mintaválasztás legfőbb szempontja az volt, hogy a minta jól reprezentálja az ország 18 évesnél idősebb korú népességét. A mintavétel első lépcsőjében a településeket választották ki, a másodikban pedig a személyeket. „A TÁRKI I. felvétel dokumentumai” (1986) a települések kiválasztásáról ezt írja: „Magyarország településeit a minta száz településsel kívánja reprezentálni. E települések kiválasztásánál általános szempontként figyelembe vettük az ország településeinek társadalmi, gazdasági, demográfiai szerkezetét, természetföldrajzi elhelyezkedését, az egyes tájegységek történeti fejlődési sajátosságait, a települések közigazgatási szerepét. […] előzetesen elhatároztuk: a budapesti kerületek, a megyeszékhelyek, illetve a többi 50 000 főnél nagyobb lakónépességű város tagjai lesznek a településmintának – önmagukat képviselve.”

            A vizsgált nyelvi (függő) változók a következők:

 

–     az inessivusi (bVn), melynek két változata van: [bVn] és [bV], az utóbbi (kissé?) stigmatizált

–     az illativusi (bV), változatai: [bV] és [bVn], az utóbbi hiperkorrekt

–     ikes igék:

E/1 (m): [m] és [k], az utóbbi (kissé?) stigmatizált

E/1 feltételes (nVk1): [nék], [nVm] és [nák], a második változat elavuló/választékos, a harmadik stigmatizált

E/3 feltételes (nV): [nV] és [nék], a második változat választékos

E/3 felszólító (Vn): [Vn] és [ék], a második változat választékos

–     (ami): [ami] és [amely], az utóbbi változat hiperkorrekt

–     (amely): [amely] és [ami]

–     E/1 feltételes (nVk2): [nék] és [nák], az utóbbi változat stigmatizált

–     (t-végű igék kijelentő módja): [kijelentő mód ≠ felszólító] és [kijelentő mód = felszólító], az utóbbi stigmatizált

–     (t-végű igék felszólító/kötőmódja): [standardbeli felszólító/kötőmód] és [standardbeli kijelentő mód], az utóbbi változat hiperkorrekt

–     (természetes, hogy X): [természetes, hogy X], [természetesen X] és [természetesen, hogy X], az első kettő standard, a harmadik nemstandard, stigmatizált változat

–     (e): [ige + -e] és [igekötő/tagadószó/stb. + -e], az utóbbi változat stigmatizált

–     (a miatt): [a miatt] és [az miatt], az utóbbi változat stigmatizált

–     (miatt): [miatt okhatározói névutó] és [miatt célhatározói névutó], az utóbbi stigmatizált

–     (végett): [végett célhatározói névutó] és [végett okhatározói névutó], az utóbbi stigmatizált

–     végül megvizsgáltam néhány helyesírási változót is, pl. [tömve van] és [tömvevan], [hiába] és [hijába], [utas] és [útas] stb.

 

A függő változók iménti listáját, valamint a kérdőívet (lásd alább) az MNSZV három kutatója, Kontra Miklós, Pléh Csaba és Terestyéni Tamás együtt alakította ki, támaszkodva Pléh (Műhelymunkák I., 1985) és Terestyéni (Az anyanyelvi kommunikációs kultúra néhány jellegzetessége Magyarországon, 1987) korábbi vizsgálataira is. A könyvbeli elemzések (az 1–7. és a 9. fejezet) azonban e tézisek írójának önálló munkái.

A magyar szociológusok az 1980-as évek közepén már jól képzett, olajozottan működő adatfelvételi rendszerrel dolgoztak. Leegyszerűsítve: a kutatók kérdőívei alapján, az adat-felvételt irányító instruktorok közreműködésével, az adatfelvételt végrehajtó kérdezők gyűjtötték össze a nyers adatokat, amelyekből SPSS system file készült. Az MNSZV tervezésekor jelentős kihívásnak tekintettük, hogy egy Magyarországon nyelvészeti célra sosem használt közvélemény-kutató apparátussal kíséreljünk meg érvényes vizsgálatot lefolytatni. A pre-próba és próbakérdezések tapasztalatai alapján kérdőívünket és a kérdezők számára írt módszertani útmutatót többször módosítottuk, aminek következtében a kitűzött célt nem-nyel-vész kérdezőkkel is el tudtuk érni.

Papírt és tollat használó kérdőíves vizsgálatunkban az „egy beszélő – egy változó – egy-két-néhány adat” módszert használtuk, vagyis a beszélt nyelvi vizsgálatok „egy beszélő – egy változó – sok adat” módszerétől eltérően egy-egy adatközlőnktől egyazon változóra vonat-kozóan csak egy-két-néhány adatot gyűjtöttünk.

A vizsgálati kérdések egy része nyelvszociológiai problémákra irányult, például azt firtattuk, hogy az adatközlők szerint milyen tulajdonságok jellemzik a szép és választékos beszédet; hol beszélnek szépen vagy csúnyán magyarul; kik és milyen gyakran olvasnak, hallgatnak vagy néznek nyelvművelő írásokat, illetve műsorokat; kinek milyen nyelvészeti tárgyú könyvei vannak otthonában. A vizsgálati kérdések zömét azonban nyelvi feladatok tették ki, melyeknek négy fajtája volt: (1) grammatikalitási ítéletek, (2) szóbeli mondatkiegészítések, (3) írott szövegbeli alternatív formák közötti választások, és (4) írott szövegbeli hibák kijavítása. A feladatokat (leegyszerűsítve) a következő példák illusztrálják:

 

(1)   Nyelvtanilag helyes ez a mondat?

 

A kisfiút megbüntették, mert nem volt iskolába.      Igen     Nem

 

(2)   Ennek a kártyának a bal oldalán egy hiányos mondat olvasható, a jobb oldalán pedig egy szó. Tegye be a szót a mondatba, és kérem, olvassa fel!

 

Ha én még egyszer …, elbocsátanak az állásomból.           ELKÉSIK

 

(3)   A következő szövegben néhány helyen választani lehet két szó között. A választási lehetőségek mindig alá vannak húzva. Olvassa el a szöveget, és karikázza be azokat a szavakat, amelyek Ön szerint helyesebbek ebben a szövegben!

 

Ez az, amelyet/amit régóta vágyom/vágyok enni. […]

 

(4)   Olvassa el a következő szöveget, és javítsa ki, ahol hibát talál benne. Húzza alá a hibás részt, és írja fölé a helyes formát!

 

Mostanába nem szívesen utazok vonattal. A pályaudvar állandóan tömvevan utasokkal. Az ember hijába mereszti a szemét, nem lássa, hol van szabad hely. […]

 

            A feladatokat megkíséreltük olyan sorrendbe állítani, hogy egyrészt csökkenthessük a tanulási effektust, másrészt a különféle tevékenységek variálásával elkerüljük, hogy adatközlőink megunják a kérdezést. Az 1. kérdés a szép és választékos beszédre vonatkozott, a 2. különféle köszönési formák használati gyakoriságára. A 3. és 4. kérdés azt tudakolta, hogy hol beszélnek Magyarországon a legszebben, s hol a legcsúnyábban, az 5. a nyelvművelő cikkek és műsorok „fogyasztását” mérte fel. Ezt követte az első 17 grammatikalitási ítélet. A 7. kérdés a szótárak és nyelvi tárgyú könyvek birtoklására vonatkozott, majd következett újabb 17 grammatikalitási ítélet. A 9. kérdés az írott szövegbeli alternatív formák választása volt, a 10. pedig a 16 szóbeli mondatkiegészítő feladatot tartalmazta. Az utolsó feladat az írott szöveg javítása volt. A négyféle feladat azért került a vizsgálatba, hogy nyelvi tudatosság és nyelvhasználat egymáshoz való viszonyát minél sokrétűbben elemezhessük. (A különféle adatok gyűjtése alapvető módszertani követelmény, ami csökkenti a hibák lehetőségét.)

            Az elemzésekben először mindig az adott változóhoz tartozó változópéldányok[1] országos eredményeit közlöm. Ezt követően megvizsgálom, hogy a fentebb említett kilenc független változónak van-e statisztikailag szignifikáns hatása[2] a kapott eredményekre. Harmadik lépésben megvizsgálom, hogy a négy fő független változó (az életkor, a nem, az iskolázottság és a lakhely) páronkénti interakcióban mutat-e valamilyen szignifikáns hatást. A négy változó összesen hatféleképp kombinálható. Egy-egy változópárt mindig kétféleképp vizsgálok, úgy, hogy a pár mindkét tagja csoportosító változó legyen. Például a lakhely x nem elemzéskor megnézem, hogy vannak-e a nők (illetve a férfiak) között lakhely szerinti különbségek, és vannak-e az egyes településtípusokon belül (pl. a budapestiek között) nemi különbségek.

            A vizsgálatnak alapvető módszertani célja volt, hogy megismételhető, tehát ellenőrizhető legyen, ezért minden információt közlök, ami a kutatás megismétléséhez szükséges lehet.

 

 

3.        A dolgozat szerkezete

 

A dolgozat egy bevezető és további hét fejezetből áll. A 2. fejezetben (Nyelvészeti megközelítésmódok) összehasonlítom a nyelvművelés, az elméleti nyelvészet és a szociolingvisztika megközelítésmódját, s a háromféle megközelítés különbségeit a t-végű igék tárgyalásán mutatom be. A 3. fejezet (A vizsgálat keretei) részletesen tárgyalja a mintavételt, valamint a használt kérdőívet, majd bemutatja a nem nyelvi (független) és nyelvi (függő) változókat. A 4. fejezetben (Vizsgálati eredmények) részletesen bemutatom a nem nyelvi változók és a nyelvi változók korrelációit (a független változóknak a függő változókra gyakorolt hatásait). Az 5. fejezetben (A független változók hatásainak összegzése) megvizsgálom az iskolázottság, a településtípus, a nem, az életkor, valamint a nyelvművelés hatásait. A 6. fejezetben (Feladathatások) a korábbi elemzések alapján módszertani kérdéseket vizsgálok, ahol lehet, kitérve Schütze The Empirical Base of Linguistics: Grammaticality Judgments and Linguistic Methodology (University of Chicago Press, 1996) című könyvének releváns részeire. A 7. fejezet (A szép magyar beszéd és a csúnya) perceptuális dialektológiai kérdéseket vizsgál: hol beszélnek szépen, s hol csúnyán, milyen a szép magyar beszéd. Végül a 9. fejezetben (Kitekintés: politika, igazságszolgáltatás, emberi jogok, iskola) az eredmények alkalmazási lehetőségeit vázolom. A könyvet egy melléklet (A nyelvi feladatok, rövid nevük és alapmegoszlásuk) és az irodalomjegyzék zárja.

 

 

4.        Az új tudományos eredmények rövid összefoglalása

 

A 4. fejezet 12 alfejezetben, 83 oldalon, 74 ábra és néhány táblázat segítségével mutatja be a nyelvi változók társadalmi eloszlásait. Ezeket itt csak illusztrálni van tér. Először mindig az adott változóra vonatkozó országos eredményeket közlöm feladattípusonként, pl.

 

 

Éva nem bízott a férjébe.

Helytelen: 332 (41,2%)                       Helyes: 473 (58,8%)               Hiányzó adatok: 27

 

Mostanába nem szívesen utazok vonattal.

Nincs javítás: 533 (67,7%)      Jó javítás (mostanában): 254 (32,3%)            Hiányzó adatok: 45

 

            Ezt követi a 9 független változó hatásainak elemzése, pl. iskolázottság szerinti különbsé-geket mutat a 4.1. ábra:

 

4.1. ábra. Az iskolázottság hatása nemstandard [bV] helyesnek ítélésére az NY103 (Éva nem bízott a férjébe) és az NY106 (A kisfiút megbüntették, mert nem volt iskolába) mondatokban

 

 

            A 4 fő független változó páronkénti interakcióinak elemzése többek között azt tárta fel, hogy a férfiaknál az életkor csökkenésével nőtt a stigmatizált [nák] használata (de az eredmény n[em] sz[ignifikáns]), a nőknél viszont szignifikánsan csökkent, lásd a 4.35. ábrát. (A férfiaknál tehát nincs változás, de a nők nyelvhasználata standardizálódik.)

 

4.35. ábra. Az életkor hatása nemenként az E/1 feltételes [nák] (Ha melegem lenne, in[nák] egy pohár vizet) használatára szóbeli mondatkiegészítéskor

 

            Ahol az adatok módot adnak rá, megvizsgálom azt is, hogy az adatközlők mennyire következetesek. Egyrészt azt vizsgálom, hogy azonos feladatokat milyen következetesen oldanak meg. Például két szukszükölhető mondat szóbeli kiegészítései azt mutatják, hogy az adatközlők (N = 711) 76%-a két standard alakot használt (választja + ragasztja), 11%-uk két stigmatizáltat (válassza + ragassza), és 13% bizonytalankodott. Másrészt megvizsgálom azt a kérdést, hogy egy (v) változó [v1] változatának megítéléséből kikövetkeztethető-e a [v2] változat megítélése. Általában nem. Például a minta (N = 731) 39%-a mind az Én is innék egy pohár tejet, ha adnál, mind a Ha több fizetést kapnák, nem lenne okom szomorkodni mondatot helyesnek ítélte.

            A fejezetben változónként és feladattípusonként rendre összefoglalom az eredményeket. Például a (t-végű igék felszólító/kötőmódja) változóról megállapítom, hogy az iskolázottabbak nagyobb arányban ítélték nyelvtanilag helytelennek a suksükölőnek látszó, hiperkorrekciót előhívó standard mondatot (Úgy ültünk le, hogy ők is láthassák a színpadot), mint a kevésbé iskolázottak, és a fiatalok nagyobb arányban tették ezt, mint az idősebbek. A budapesti nők bizonytalanabbak a férfiaknál: a fővárosi férfiaknak 87%-a, de a nőknek csak 65%-a ítélte a standard mondatot helyesnek. Ugyanakkor a szukszüköléssel kapcsolatos hiperkorrekciót előhívó standard mondat (Azt kértem, hogy osszák be az idejüket) megítélésére sem a kilenc független változónak, sem a négy fő független változó páronkénti interakcióinak nincs jelentős hatása. Szóbeli mondatkiegészítéskor az iskolázottság a várt hatást mutatta: ahogy nőtt az iskolázottság, úgy csökkent a hiperkorrekt választ adók aránya (vagyis azoké, akik Azt akarom, hogy ő nyi[tja] ki az ajtót-ot mondtak), a 8 osztálynál kevesebbet végzőknek 19%-a egészítette így ki a mondatot, de az egyetemet végzetteknek csak 1%-a. Az 5000-nél kisebb lélekszámú falvakban élők között jelentősen nagyobb volt a szóbeli mondatkiegészítéskor hiperkorrekt alakot használók aránya (akik Nem akarom, hogy Tamás a rossz utat válasz[tja]-t mondtak), mint másutt. Az ingázókra jellemzőbb a hiperkorrekt alakok használata, mint a nem ingázókra. Akik gyakran néznek tévés nyelvművelő műsorokat, a többieknél kisebb arányban használták a hiperkorrekt nyitja változatot, de a másik két nyelvművelő forrás esetében nincs szignifikáns korreláció.

Ebben a fejezetben szisztematikusan szembesítem az explicit kodifikált normát az implicit normákkal. Ezek a szembesítések sokszor meglepő eredményt hoznak, és több, ma is közkeletű vélekedés revíziójára ösztönöznek. Például a miatt névutóról a Nyelvművelő kézikönyv (II.: 160) azt írja, hogy célhatározói használata (pl. Gyógykezelés miatt kórházba kellett szállítani) „zavaros gondolkodásra vall, s bántó nyelvi hiba.” Az elemzés feltárta, hogy mintánknak – s ebből általánosíthatóan a felnőtt magyarországi magyaroknak – 64%-a a Kati továbbtanulás miatt jelentkezett a főiskolára mondatot „helyes”-nek ítélte, s ezek között az emberek között nincsenek különbségek nem és életkor szerint, tehát férfiak és nők, fiatalok és idősek között ugyanolyan arányban vannak, akik ebből a szempontból nem felelnek meg a kodifikált standardnak. Az is kiderült, hogy a miatt „helytelen” megítélése és a végett „helyes” megítélése (a Mari csak egy kis beszélgetés végett ment át a szomszédba mondat „helyes”-nek ítélése) ugyanolyan mértékű. Mindez – amint Pléh Csaba írja a könyv 269. oldalán – „a nyelvi és a kognitív tényezők világos elszakadását mutatja.” Egyszerűen fogalmazva: szemantikailag elkülönítjük az oksági és a teleologikus, szándékot kifejező viszonyokat, de nem feltétlenül rendelünk ezekhez külön nyelvi formákat. A Nyelvművelő kézikönyv ítélete szerint ez zavaros gondolkodásra vall. Ha ezt elfogadnánk, azt kellene mondanunk, hogy a magyarországi felnőttek kétharmadának ez a nyelvi ítélete úgyszintén zavaros gondolkodásra utal.

 

            Az 5. fejezet 1. alfejezetében az iskolázottság hatásait vizsgálom meg. Kiindulópontom az, hogy a rendszerváltáskor az iskolai végzettség döntően meghatározta az emberek munkaerő-piaci helyzetét, érdekérvényesítő képességét, lényegében a társadalmi státusát. Azt várjuk, hogy mennél iskolázottabb valaki, annál inkább megközelítsék ítéletei és produkciói a kodifikált standardot. Előfordul, hogy az iskolázottságnak nincs hatása az ítéletekre, ilyenkor a tesztmondat mindig megfelel a kodifikált standardnak, pl. az Azt kértem, hogy osszák be az idejüket mondatot a 8 osztálynál kevesebbet végzettek 13%-a, a 8 osztályt végzettek 15%-a, a 12 osztályt végzettek 12%-a s végül a főiskolát/egyetemet végzettek 12%-a ítélte helytelennek.

            Amikor az iskolázottság és az ítéletek, illetve produkciók nem függetlenek egymástól, a legtöbb esetben olyan hatásokat látunk, amilyeneket várunk, vagyis a kevésbé iskolázottak az iskolázottabbaknál nagyobb arányban ítélik helyesnek/használják a nemstandard változatokat, amint például az 5.4. ábra is mutatja.

 

5.4. ábra. Az iskolázottság szignifikáns hatása szóbeli mondatkiegészítésre

 

 

 

N

f

χ2

p

NY301

777

3

55,299

< 0,01

NY303

786

3

21,157

< 0,01

NY305

773

3

48,981

< 0,01

NY309

795

3

28,857

< 0,01

NY311

801

3

81,186

< 0,01

NY312

781

3

43,540

< 0,01

 

NY301              Ha én még egyszer …, elbocsátanak az állásomból.          ELKÉSIK

NY303  Ha jobb lenne a fizetésem, többet is … dolgozni.               TUD

NY305  Az asztalos éppen most … a szék lábát.                              RAGASZT

NY309  …, hogy igazad van mindenben.                                         TERMÉSZET

NY311  Ha kell, akkor én is … a főnökkel.                                     VITATKOZIK

Ny312  Nem akarom, hogy Tamás a rossz utat … .                                    VÁLASZT

 

            Feltételezhetjük, hogy azoknak a változóknak, amelyeknél nagyok az iskolázottsághoz kötődő különbségek, másmilyen a társadalmi jelentőségük s a társas jelentésük, mint azoknak, amelyeknél kicsik. Mind az ítéleteknél, mind a szóbeli produkcióban nagy különbségeket mutat a nemstandard [bV], a [nák], a szukszükölt és suksükölt igék, az [az miatt], a [célhatározói miatt], a [természetesen, hogy], a [nem-e], az E/1 [k] és a hiperkorrekt [bVn]. Az ítéleteknél sokszor 50%-nyi különbség is mutatkozik az iskolázottsági skála szélein levő csoportok között.

            Statisztikai szignifikancia és nyelvészeti jelentőség azonban nem feltétlenül járnak együtt. A nemstandard [nem-e] változatot a legkevésbé iskolázottak 66%-a ítélte helyesnek, de a legiskolázottabbaknak csak 9%-a, vagyis az egyik csoportban 3-ból 2 fő, a másikban viszont 11-ből csak 1 fő. Mindkét csoportban elég nagy számban vannak elfogadók és elutasítók, de arányaik nagyon különböznek. A nemstandard változatnak nagy a társadalmi elterjedtsége (az országos minta 38%-a helyesnek ítélte), és a megítélése jelentősen összefügg az iskolázottsággal. Ezzel szemben az Add ide aztatat a könyvet! megítélésében az iskolázottságnak szintén szignifikáns hatása van (p < 0,01), de e változat társadalmi elfogadottsága oly kicsi (országosan 4,8%), hogy az iskolázottság hatásának nyelvészeti jelentőségéről nemigen beszélhetünk, mivel a háromszoros tárgyragot majd mindenki helytelennek ítéli. A [nem-e] megítélésében nagy az iskolázottsághoz kötődő társadalmi variabilitás, vagyis a társadalom nagy része iskolázottságától függően ítéli meg a változatot, az [aztatat] esetében viszont kicsi, mivel iskolázottságtól függetlenül a legtöbben helytelennek ítélik ezt az alakot. 

            A II. világháborút követő évtizedekben Magyarországon jelentősen kiterjedt a közoktatás, megnőtt az iskolázottság szerinti mobilitás, sokan végeztek szüleiknél magasabb iskolákat. Ez a körülmény lehetővé teszi a következő hipotézis megvizsgálását:

 

A nyelvhasználatot nem a formális magasabb iskolai végzettség, hanem a többgenerációs értelmiségi lét által kumulált műveltség tudja csak a standard felé hajlítani.

 

Ennek megfelelően a nullhipotézist így fogalmazhatjuk meg: azonos iskolázottságú emberek között nincsenek olyan nyelvhasználati különbségek, amelyek összefüggenek az iskolázottsági mobilitással. Az eredmények egy részét az 5.6. ábra mutatja. E szerint a 8 osztályt végzettek között a felfelé mobilok (akik apjuknál magasabb iskolai végzettséget szereztek) nagyobb arányban ítéltek helyesnek, illetve használtak nemstandard mondatokat, mint a lefelé mobilok vagy immobilok.

 

5.6. ábra. Az iskolai mobilitás hatása 8 osztályt végzettek ítéleteire, szóbeli mondat-kiegészítésére és írásbeli hibajavítására

 

 

 

 

 

N

f

χ2

p

NY103

368

1

14,845

< 0,01

NY109

369

1

22,176

< 0,01

NY111

366

1

7,269

< 0,01

NY201

368

1

8,212

< 0,01

NY203

364

1

6,817

< 0,01

NY206

369

1

8,118

< 0,01

NY301

355

1

16,526

< 0,01

LATJA

348

1

20,493

< 0,01

 

NY103  Éva nem bízott a férjébe.

NY109  Nem szeretem, ha elhalasszák a döntést.

NY111  Ha időben érkeznek, még ők is láthassák a filmet.

NY201  Az eső végett beálltam az eresz alá.

NY203  Valószínűleg, hogy Szigetváron fognak élni.

NY206  Jó lenne tudni, nem-e lesz vihar.

NY301              Ha én még egyszer …, elbocsátanak az állásomból.          ELKÉSIK

LATJA  Az ember hijába mereszti a szemét, nem lássa, hol van szabad hely.

 (írásbeli hibajavítás)

 

            A vizsgálatok megmutatták, hogy a magasabb, sőt a legmagasabb iskolai végzettség föltehetően csökkenti a standard nyelvhasználattól való eltéréseket, de bizonyosan nem szünteti meg őket. Vannak olyan nyelvi változók, amelyek nemstandard változatait a magasabb iskolai végzettség nem tudja kiiktatni a használatból.

            Az előbbiekből is következik, hogy sok „művelt magyar ember” beszél „műveletlen magyar nyelvváltozatot” (például sokan állítják, hogy aki suksüköl, nem lehet művelt ember, vagy hogy művelt ember nem suksüköl). A művelt magyar emberek és nyelvváltozat „konfliktusa” a standard magyar nyelv problematikájához vezet. Többen vannak, nyelvészek is, akik a következő egyenlettel határozzák meg a standard magyart:

 

standard magyar = művelt magyar = művelt magyar anyanyelvűek által beszélt változat

 

Az MNSZV adatok azt mutatják, hogy a művelt (=főiskolát/egyetemet végzett) magyaroknál is van variabilitás, például a nemstandard inessivusi [bV]-t e csoport 21%-a ítélte helyesnek, a stigmatizált [nák]-ot 13%, s az ugyancsak stigmatizált szukszükölő mondatot 17%-uk ítélte nyelvtanilag helyesnek. Ez az eredmény élesen ellentmond az „aki suksüköl, nem lehet művelt ember” sztereotípiának.

            A suksükölő, szukszükölő vagy nákoló embert nyelvi szempontból sokan műveletlennek ítélik, akkor is, ha értelmiségi. Azonban a „nyelvi műveltségnek”, vagyis a kodifikált standard használatának nem túl sok köze van a „művelt beszélőkhöz”, tehát ahhoz, hogy az emberek mennyire intelligensek vagy műveltek. Ha a suksükölés vagy a szukszükölés a műveletlenség jele lenne, miként sok nyelvművelő és laikus gondolja, akkor a diplomások között senki sem ítélne ilyen mondatot helyesnek, s nem is használná őket beszédében. Az MNSZV adatok megmutatták, hogy nem ez a helyzet. A stigmatizált változatok társadalmi disztribúciója jelentősen összefügg az iskolázottsággal, de minden csoport, a legiskolázottabb is heterogén, csak nem egyforma mértékben. Az iskolázottság és a standard nyelvhasználat tehát csak tendenciaszerűen függ össze.  

            Az 5.2. alfejezetben a településtípus hatásait összegzem. A „pesti nyelv” romlottságával, magyartalanságával kapcsolatos közkeletű vélekedésekkel ellentétben az MNSZV adatai azt mutatják, hogy számos változó esetében a budapestiek a vidékieknél szignifikánsan nagyobb arányban ítélték helyesnek, illetve használták a kodifikált standard változatokat. Az inessivusi nemstandard [bV], az illativusi hiperkorrekt [bVn], az E/1 feltételes [nák], a szukszükölés, a suksükölés, a nemstandard okhatározói végett, a természetesen, hogy és a stigmatizált [nem-e] megítélésében 9–19%-os különbségek mutatkoznak, és mindig a fővárosiak válaszai a standardabbak. A (nVk), a (-t végű igék kijelentő módja) és a (természetes, hogy X) változók esetében a szóbeli mondatkiegészítések ugyancsak a budapestieket mutatták standardabbnak. A fővárosiak „ikesebbek” a vidékieknél: minden feladatban nagyobb arányban preferálták az ikes ragokat. A budapestiek nemcsak standardabbak, hanem kevésbé hiperkorrektek is. Ugyanakkor a különbségek, bár szignifikánsak, nem túl nagyok, a legnagyobb is csak 21%-os. Budapesten tehát relatíve kevesebben suksükölnek, relatíve többen használják az ikes igék E/1 személyű ragjának presztízsváltozatát, stb., általában tehát a fővárosiak közül többen preferálják a kodifikált standardot, mint a vidékiek közül. Hudson (Sociolinguistics, 1996: 43) azt föltételezi, hogy a beszélők a kiejtést főképp saját származásuk jelzésére használják (azt jelzik vele, hogy mely csoportból származnak), de a morfológiai, szintaktikai és lexikai változókat társadalmi státuszuk (pl. iskolázottságuk) jelzésére használják. Ha ez tényleg így van, akkor azt mondhatjuk, hogy a budapestiek a mindenki rendelkezésére álló szociolingvisztikai változók változatait úgy használják, hogy magukat a komplex, sokdimenziós társadalmi térben a vidékiek fölé helyezzék.

            Az 5.3. alfejezetben a nemi különbségeket vizsgálom meg. A nyelvi változások okainak vizsgálatában Labov (Principles of Linguistic Change: Social Factors, 2001) a „miért változik a nyelv?” kérdés helyett a „kik járnak élen a folyamatban levő változásban?” kérdés megválaszolását tartja fontosnak, mivel szerinte az első megválaszolhatatlan. A nyelvi változások úttörőinek meghatározásában fontos az életkor, a nem és a társadalmi osztály szerepének megállapítása – a nemi különbségek vizsgálata így nyeri el kiemelt szerepét a kvantitatív szociolingvisztikában.

            A fejlett nyugati társadalmakban az elmúlt évtizedekben folytatott szociolingvisztikai kutatások túlnyomó része azt mutatja, hogy – ceteris paribus – a nők általában a férfiaknál több magas presztízsű változatot használnak (Chambers és Trudgill: Dialectology, 1998). Ugyanakkor Wodak és Benke (in: Coulmas, ed., The Handbook of Sociolinguistics, 1997) arra figyelmeztetnek, hogy a nemnek a nyelvi változatosságban játszott szerepét nem ismerjük eléggé, részben azért, mert az általános magyarázatok érvényét korlátozza az angol/európai etnocentrizmus.

            Az MNSZV 34 nyelvtani helyességet megítéltető és 16 szóbeli mondatkiegészítő feladata közül 15-nél találunk 10%-os, 5%-os vagy 1%-os szinten szignifikáns nemi különbséget. A nők standardabbak az inessivusi nemstandard [bV], a stigmatizált E/1 feltételes [nák], a szukszükölés, az [az miatt] és az E/1 [k] megítélésben. Ugyanakkor a férfiaknál kisebb arányban ítélték nyelvtanilag helyesnek az ikes (én) innám (egyet) változatot. Szóbeli mondatkiegészítésben szignifikáns hatása van a nemnek a [nák] használatára és a suksükölésre, s itt is a nők a standardabbak.

            Az életkor x nem interakciók általában azt mutatják, hogy egy-egy életkori rétegződés, ha szignifikáns, mindkét nemnél az.

A nemek közti nyelvi variabilitásról Chambers (1995: 125–126) a következő általánosítást fogalmazza meg:

 

Azokban a társadalmakban, amelyekben a nemi szerepek élesen elkülönülnek oly módon, hogy az egyik nemhez tartozók társadalmi kapcsolatai és földrajzi mozgástere nagyobb(ak), a kevésbé korlátozott nem beszédében nagyobb arányban fordulnak elő a velük érintkező társadalmi csoportok változatai.

 

Az MNSZV adatai lehetővé teszik a chambersi általánosítás egyik implikációjának empirikus vizsgálatát, nevezetesen annak a hipotézisnek a vizsgálatát, hogy:

 

Az ingázók között nem lesznek nemhez köthető nyelvi különbségek, pl. nem lesznek olyan esetek, amikor az ingázó férfiak az ingázó nőknél szignifikánsan kisebb vagy nagyobb arányban standardok.

 

            A nemet független változónak véve arra vagyunk kíváncsiak, hogy a következő táblázatban A nagyobb, illetve kisebb-e, mint B, vagyis: többen vagy kevesebben vannak-e az ingázó férfiak között a standard változatokat helyesnek ítélők, illetve használók?

 

 

Férfiak

Nők

Ingázók

A

B

Helybeliek

C

D

 

A 34 megítéltető és 16 szóbeli mondatkiegészítő feladat, valamint az 5 alternatívaválasztás és a 13 írásbeli hibajavítás között összesen 5 olyan feladat van, ahol az ingázók között 5 vagy 1%-os szinten szignifikáns hatása van a nemnek. Ezekben az esetekben a nem ingázó falusiaknál nincs a nemnek jelentős hatása, ami megcáfolja a chambersi általánosítás fent megfogalmazott implikációját. Ugyanakkor az, hogy az ingázó férfiak a nőknél nagyobb arányban ítélték helyesnek, illetve használták a [nák]-ot, egybecseng Labov (2001: 266) azon általánosításával, mely szerint „A stabil szociolingvisztikai változók esetében a nők a férfiaknál kisebb arányban használnak stigmatizált változatokat”. 

            Chambers általánosításának egy másik implikációját azonban alátámasztják az MNSZV adatai. Az, hogy a földrajzi és társadalmi mozgástérben kevésbé korlátozott beszélők beszédében nagyobb arányban fordulnak elő a velük érintkezők nyelvi változatai, implikálja, hogy a falvakból ingázók a nem ingázóknál nagyobb arányban használják a standard változatokat, s implikálhatja azt is, hogy a helyben dolgozók esetleges nemi különbségei nagyobbak, mint az ingázók nemi különbségei. A nemstandard [az miatt] megítélésében az ingázók közt nincs jelentős nemi hatás, de a nem ingázók között van; a nem ingázó férfiak által ítéletben preferált (én) innám (egyet) változatot az ingázó férfiak nem preferálják; s ugyanilyen különbségek találhatók a szóbeli mondatkiegészítésben használt alszo[k] esetében és a stigmatizált [nem-e] írásbeli javításában. Az ingázók nagyobb arányban ítélik helyesnek, illetve használják a standard változatokat, és nincs köztük szignifikáns hatása a nemnek, noha a nem ingázók között vannak nemi különbségek. A falusi ingázók között előforduló néhány jelentős nemi különbség tehát ellentmond a chambersi magyarázat azon implikációjának, hogy az ingázók között nincsenek nemi különbségek, más változók azonban empirikusan alátámasztják azt az implikációt, hogy az ingázók standardabbak a helyben dolgozóknál, és köztük a nemi különbségek is kisebbek. 

            Az 5.4. alfejezetben azt vizsgálom meg, hogy mi változik. Az MNSZV adatai egyetlen keresztmetszeti vizsgálatból származnak, tehát az MNSZV sem nem trend-, sem nem panelvizsgálat. Az MNSZV ugyanolyan „pillanatfelvétel” (Imre: A mai magyar nyelvjárások rendszere, 1971: 40), mint amilyen A magyar nyelvjárások atlasza volt, de van egy lényeges különbség is a két vizsgálat között. Nevezetesen az, hogy az MNSZV a minta életkori reprezentativitása következtében lehetővé tesz látszólagosidő-vizsgálatokat is. Valóságosidő-vizsgálatok nem állnak rendelkezésünkre. Trendvizsgálatot lehetne végezni (megismételve az MNSZV adatfelvételt), de panelvizsgálatot már nem, mivel a teljes 1988-as mintát nemigen lehetne már újra megvizsgálni. Így a „mi változik?” kérdésre egyedül a látszólagosidő-elemzések adhatnak választ. Ebből az következik, hogy biztosan semmiről sem állíthatjuk, hogy változik, mivel valóságosidő-vizsgálatok híján nem lehet kétséget kizáróan megmondani, hogy az életkori rétegződést mutató adatok folyamatban levő nyelvi változást tükröznek-e.

            Két tipikus életkori mintát mindazonáltal megvizsgálok. Az első a stabil mintázat, ahol nincs nyelvi változás; a második olyan eseteket mutat, amelyeknél valószínűsíthető bizonyos nyelvi változás.

            Nincs jelentős életkori hatás 13 megítéltető feladat, 6 szóbeli mondatkiegészítés, három alternatívaválasztás és egy hibajavítás esetében. A legtöbb mondat egyértelműen standard mondat (pl. Moziból jövet még betértünk a vendéglőbe, A veszekedés miatt lekésték a vonatot és A legtöbb ember bizonyára szereti a friss gyümölcsöt). A szóbeli kiegészítő feladatoknál nincs szignifikáns életkori hatás az E/1 feltételes stigmatizált [nák] és a suksükölés esetében.

            Az ítéletek látszólagosidő-elemzése szerint szignifikáns életkori hatást mutat az inessivusi nemstandard [bV], az E/1 feltételes nemstandard [nák], a szukszükölő ige, a suksükölő ige, a nemstandard [az miatt], az E/3 feltételes [nék], a nemstandard [végett okhatározói névutó], a [természetesen hogy], a standard [végett célhatározói névutó], az E/1 feltételes [nVm], a [nem-e], a hiperkorrekciót előhívó standard láthassák, az E/1 [k], a hiperkorrekciót előhívó standard látnák, az illativusi hiperkorrekt [bVn] és a standard tehesse. A szóbeli kiegészítéseknél ilyen hatás látszik az E/1 (m), az E/1 hiperkorrekt edze[m], a szukszükölhető igék és az E/3 felszólító [ék] esetében.

            Ha egy változót csak egyetlen feladattal (változópéldánnyal) vizsgálunk, nem mondhatunk mást, mint amit az életkori rétegződés valószínűsít, pl. a Nem szeretem, ha elhalasszák a döntést mondatot a fiatalok nagyobb arányban ítélték helytelennek az időseknél, s ebből a szukszükölés megítélésbeli változására következtethetünk. A szó szigorú értelmében itt azonban nem a (-t végű igék kijelentő módja) változóról állítunk valamit, hanem annak csak egy változatáról, mivel a standard Nem szeretem, ha elhalasztják a döntést megítéléséről nincsenek adataink. Ha azonban egy (v) változót legalább két feladattal vizsgálunk, pontosabb képet kaphatunk, mivel megismerhetjük a változó variabilitásának mértékét, vagyis megtudhatjuk, hogy az adatközlők mekkora része ítélte mind [v1], mind [v2] változatot helyesnek. Például az E/1 (m) két változatának, az [iszok]-nak és az [iszom]-nak egymásra vetített ítéletei azt mutatják, hogy az életkor csökkenésével emelkedik az [m]-et helyesnek és a [k]-t helytelennek ítélők aránya, továbbá csökken a mindkét változatot helyesnek ítélők aránya. A megítélésben tehát folyamatban levő változást látunk, ami egybevág két releváns szóbeli kiegészítés eredményeivel is annyiban, amennyiben az  elkése[m]-et és alszo[m]-ot mondók legnagyobb arányban a fiatalok között találhatók, s a [k]-t kétszer használók leginkább az idősek között. Ugyanilyen elemzéssel kimutatható a megítélésbeli (én) innám (egyet) → innék változás, az (ő) innék → inna változás és a standard [nék] megítélésbeli terjedése a stigmatizált [nák] kárára. Ugyanakkor két „nákolható” ige szóbeli kiegészítéseinek egymásra vetítése (tud[né/ák] és in[né/ák]) csak tendencia szintű változást mutat (p < 0,1). 

            Érdekes szemantikai változást mutat a (végett) változó. A nemstandard mondat (Az eső végett beálltam az eresz alá) megítélése standardizálódást mutat, ugyanakkor a standard mondatnál (Mari csak egy kis beszélgetés végett ment át a szomszédba) destandardizálódás látszik, vagyis a fiatalok az idősebbeknél kisebb arányban ítélték helyesnek a kodifikált standard mondatot. Hogy milyen folyamatok zajlanak e furcsa eredmények mögött, azt az egymásra vetített ítéletek életkori bontása mutatja meg az 5.30. ábrán:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

5.30. ábra. A (végett) két változatának egymásra vetített ítéletei, életkor szerint

 

 

Az ábrán a célhatározói névutót helyesnek és az okhatározóit helytelennek ítélők a standard beszélők, akik minél fiatalabbak, annál nagyobb arányban tartoznak ebbe a csoportba, tehát a standard ítéletek az adatközlők egy csoportjában terjedőben vannak. A mindkét változatot egyaránt helyesnek ítélők fordított életkori rétegződést mutatnak: az időseknek közel fele, a fiataloknak viszont csupán negyede tartozik ide, tehát a variábilis csoport csökkenőben van. Jelentős azoknak a száma is, akik mindkét változatot helytelennek ítélték, köztük azonban a fiatalok aránya magasabb az idősebbekénél, vagyis a végett teljes elutasítása a látszólagosidő-vizsgálat szerint terjedőben van. (A kis számú egyéb csoportba a két nemstandard ítéletet mondók tartoznak.) A khi-négyzet-próba szerint ez az eloszlás 1%-os szinten szignifikáns, összefügg az életkorral. Ez az eloszlás azért meglepő, mert eltér attól az általános tendenciától, amit így lehet sematikusan ábrázolni (Chambers és Trudgill 1998: 157–159):

                                              

V1/V2

→

V1/V2

→

V1/V2

 

Miközben standardizálódás is zajlik és a bizonytalanság is csökkenőben van (ez is jó, az is jó), egyre nő a végett-et mindkét használatában (v1 és v2) elutasítók csoportja.

            Ha az életkor szerinti elemzéseket lakhely szerinti bontásban is megvizsgáljuk, az esetek nagy részében az derül ki, hogy a változások minden településtípuson folyamatban vannak. Ugyanakkor egy szóbeli kiegészítés azt mutatja, hogy az E/3 ikes felszólító rag használata Budapesten változik (csökkenőben van), de vidéken stabil. Szembetűnő különbség van a nemstandard [nem-e] megítélésében is: az idős falusiaknak 76%-a, de az idős városiaknak csupán 32%-a ítélte helyesnek.    

            Az 5.5. alfejezetben a foglalkozás és az etnikum (cigányok – nem cigányok) hatásait vizsgálom meg (az iskolai mobilitás hatását már bemutattam az 5.1. alfejezetben, az ingázásét pedig az 5.3.-ban). A foglalkozásnak 34 megítéltető feladatból 20-ra van 5 vagy 1%-os szinten szignifikáns hatása, a 16 szóbeli mondatkiegészítésből pedig 13-ra. Ez a hatás közel olyan erős, mint az iskolázottságé.

            Ha összevetjük a legmagasabb presztízsű foglalkozási csoport (vezetők/szak-értelmiségiek) eredményeit a legalacsonyabb csoport (egyéb fizikai foglalkozásúak) eredményeivel, következtetéseket vonhatunk le az egyes nyelvi változatok presztízséről. Ha nincs számottevő különbség egy változat megítélésében vagy használatában a szélső foglalkozási csoportok között, akkor a változatot a presztízs szempontjából semlegesnek tekintjük. Például egyaránt magas az iszom helyesnek ítélése (97, illetve 93%), ami az [m] egyöntetűen magas presztízsét mutatja minden foglalkozási csoportban. Az E/1 feltételes ikes változat, az (én) innám (egyet) presztízse azonban alacsony, mivel a vezetők/szak-értelmiségieknek csak 5%-a, de az egyéb fizikaiaknak 22%-a ítélte nyelvtanilag helyesnek.

            Az elemzések általában azt mutatják, amit várunk: a stigmatizált vagy nemstandard formákat az értelmiségiek jelentősen kisebb arányban választják/használják, mint az egyéb fizikai foglalkozásúak. A hiperkorrekt változatokat mindig a fizikaiak preferálják. Jól látszik az ikes igék E/1 [k] változatának alacsony presztízse, ezt az értelmiségieknek csak negyede, viszont a fizikaiaknak kétharmada ítélte helyesnek. Ez egyben az [m] magas presztízsét is jelenti. Talán meglepő az ikes (én) innám és (ő) innék értékelése, mely formákat az értelmiségiek a fizikaiaknál jelentősen kisebb arányban ítélték helyesnek. De ha figyelembe vesszük a változásokat is, kiderül, hogy a feltételes alakok alacsony presztízse visszaszorulóban levő formákhoz kapcsolódik, amint az 5.2. táblázatból látszik:

 

5.2. táblázat. Az ikes ragozás változása és a presztízs

 

Változat

Változás

Presztízs

E/1 kijelentő [m]

terjed

magas

E/3 felszólító [ék]

stabil

közömbös

E/1 [nám] és E/3 [nék]

visszaszorul

alacsony

 

Az egyes változatokhoz kapcsolódó társadalmi csoportonként eltérő értékítéletek (presztízs) és az ikes ragozás változásai tehát összefüggenek: a terjedő formának magas a presztízse, a stabil (nem változó) formának közömbös, a visszaszoruló formának pedig alacsony.

 Az etnikum szerinti elemzések azt mutatják, hogy szignifikáns összefüggés van az etnikum és a suksükölés, valamint a miatt és a végett nemstandard változatainak megítélése között. A szóbeli produkcióban a stigmatizált [nák] használata és a szukszükölés függ össze az etnikummal. Az írásbeli feladatokban is mutatkoznak különbségek, főleg a hibajavításban. Minden esetben a cigányok a kevésbé standardok.

            Az 5.6. alfejezetben azt a kérdést vizsgálom meg, hogy hatékony-e a magyar nyelvművelés. Először azt veszem szemügyre, hogy az MNSZV adatfelvételekor, 1988-ban kik fogyasztották a nyelvművelési javakat, majd megnézem, hogy a lakosság mekkora részét „veszik célba” a nyelvművelők. Ha a teljes mintából (N = 832) egymás után kizárjuk azokat, akik a kodifikált normától eltérően ítélték meg

 

(a)               a (bVn) változót, majd

(b)               a (nVk)2 változót, majd

(c)               a (-t végű igék kijelentő módja) változót, majd

(d)               az (a miatt) változót, majd

(e)               a (-t végű igék felszólító/kötőmódja) változót, majd

(f)                 a (természetes, hogy X) változót, majd

(g)               az (e) változót, és végül

(h)               a (bV) változót,

 

akkor a mintának elenyésző töredéke, 7,7%-a marad csak. Ők azok, akik minden változót a kodifikált standard szerint ítéltek meg, vagyis akik a nyelvművelők elvárásainak megfelelő nyelvi ítéleteket hoztak. Bizonyos értelemben a nyelvművelők a minta – s mivel általáno-síthatunk a mintáról a teljes populációra, a felnőtt magyarországi lakosság – 92%-át „veszik célba”. A szóbeli mondatkiegészítések azt mutatják, hogy ha csak a -t végű igéket, a (nVk)-ot és a folyamatban levő természetesen hogy változást tekintjük, a minta kétharmada már akkor sem felel meg a nyelvművelők elvárásainak. Másképp mondva: amikor a nyelvművelők a -t végű igéknek és a (nVk)-nak a kodifikált standard szerinti használatát propagálják, és a természetesen hogy-féle szerkezetek terjedése ellen folytatnak küzdelmet, a felnőtt magyarországi lakosságnak legalább kétharmadát „veszik célba”.

            A nyelvművelés hatásait vizsgálva azt várjuk, hogy a nyelvművelő javakat fogyasztók az ilyen javakat nem fogyasztóknál nagyobb arányban ítéljék helyesnek, használják stb. a kodifikált standard változatokat. A nyelvművelési javak fogyasztásának várt hatása főleg a következő változatoknál érvényesül: nemstandard [bV], hiperkorrekt [bVn], E/1 [k], [nák], suksükölés, szukszükölés, [természetesen, hogy X] és [nem-e]. A nyelvművelési javak fogyasztásának általában nincs szignifikáns hatása a standard változatok esetében. A várttal ellentétes (negatív) hatást találtunk négy esetben: a standard célhatározói végett, a standard tehesse, az elavuló/választékos én innám (egy kávét) és a választékos ő innék (egy kupicával) helyesnek ítélése együtt csökken a javak fogyasztási gyakoriságának emelkedésével.

            A nyelvművelés kapcsán vizsgálom a kauzalitás kérdését is. Abból, hogy két változó között összefüggés van, nem következik szükségszerűen, hogy az egyik oka a másiknak. Felteszem azt a kérdést, hogy azok fogyasztják-e a nyelvművelési javakat, akik egyébként is standard magyart beszélnek? A nyelvművelő javak fogyasztásának és a standard változatok preferálásának viszonyát a következőképp ábrázolhatjuk:

 

 

Fogyaszt

Nem fogyaszt

Standard

a

b

Nemstandard

c

d

 

Az (a) csoport tagjairól egyrészt állíthatjuk, hogy aki nyelvileg standard, fogyasztja a nyelvművelési javakat, másrészt állíthatjuk azt is, hogy aki fogyasztja a nyelvművelési javakat, az nyelvileg standard. A kauzalitás kérdése itt fogas kérdés. Ennek a csoportnak a neve „st + fogyaszt”. A (b) csoport tagjai a nyelvművelést nem nézik/hallgatják/olvassák, de nyelvileg standardok: ők a standardot „amúgy is tudják”. A (c) csoport tagjai fogyasztják a nyelvművelési javakat, de nemstandardok, ők „hiába fogyasztanak”. Végül a (d) csoporthoz tartoznak azok, akik „nemstandardok (ns) + nem fogyasztanak”.

  Az 5.43. ábra azt mutatja meg, hogy a Nem szeretem, ha elhalasszák a döntést mondat megítélése alapján a teljes minta hány százaléka esik a fenti négy csoport (a – d) valamelyikébe.

 

5.43. ábra. A Nem szeretem, ha elhalasszák a döntést mondat megítélése a rádió nyelvművelő műsorainak hallgatása szerint, N = 809

 

Ha a standard nyelvűek és a nyelvművelő műsorokat hallgatók nagyrészt azonos személyek lennének, akkor azt várnánk, hogy a „hiába fogyasztók” (akik hallgatják a műsorokat, de ítéleteik és produkcióik nem a standardnak megfelelőek) kevesen legyenek. Az 5.43. ábrán és sok más esetben sem ez a helyzet. A „hiába fogyasztók” magas aránya megcáfolja azt a hipotézist, hogy azok fogyasztják a nyelvművelő javakat, akik egyébként is standard magyart beszélnek, hiszen sokan vannak, akik hallgatják a műsorokat, de ítéleteikben és produk-ciójukban nemstandardok.

            Megvizsgálom azt a kérdést is, hogy a nyelvművelési javak fogyasztása szükséges, de nem elégséges feltétele-e a standard ítéleteknek és produkcióknak (Horváth, Hungarológiai Közlemények 21., 1989). A „hiába fogyasztók” magas aránya megmutatja, hogy nem elégséges. De vajon szükséges-e? Például a tévés nyelvművelést nem nézőknek 39%-a (79 személy) helytelennek ítélte a Ha több fizetést kapnák, nem lenne okom szomorkodni mondatot, ők tehát „amúgy is tudják” a standardot, anélkül, hogy hathatna rájuk a nyomtatott vagy elektronikus nyelvművelés.

            Vizsgáltam azt is, hogy az adatközlők az életben való boldogulás szempontjából mennyire tartják fontosnak a különböző nyelvi készségeket. Láttuk, hogy a nyelvművelési javak fogyasztása elég jól korrelál a kodifikált standard változatok helyesnek ítélésével és használatával. Ugyanakkor – mivel a helyes és választékos beszédre törekvés nemigen korrelál a nyelvművelési javak fogyasztásával – esetenként fordított korreláció van a helyes és választékos beszédet fontosnak tartók és a standard változatok megítélése, illetve használata között. Például  az A kisfiút megbüntették, mert nem volt iskolába mondatot a helyes beszédet lényegtelennek tartók 47%-a, de a fontosnak tartók 63%-a ítélte nyelvtanilag helyesnek, ami azt mutatja, hogy a (bVn) esetében a nyelvi igényességre törekvők nem tudják, mi fontos az életben való boldoguláshoz. A stigmatizált [bV]-t helyesnek ítélő 474 személy 88%-a tartozik a helyes beszédet fontosnak tartók közé, ők a teljes minta 53%-át teszik ki.

            Összegezve: a nyelvművelési javak fogyasztása és a standard és nemstandard változatok megítélése, illetve szóbeli produkciója között számos esetben statisztikailag jelentős korreláció van. A minta számottevő hányada tartozik a standard nyelvhasználók + nyelvművelő műsorokat hallgatók csoportjába, azt viszont nem lehet igazolni, hogy itt ok–okozati összefüggés állna fenn, mivel sokan vannak azok is, akik hallgatják a műsorokat + nemstandard (megbélyegzett és hiperkorrekt) változatokat ítélnek helyesnek és használnak. Jelentős azoknak a száma is, akik ítéleteikben és szóbeli kiegészítéseikben standardok, de nem hallgatnak nyelvművelő műsorokat. A minta nagyfokú nyelvi bizonytalanságára utal, hogy az életben való boldogulás szempontjából a helyes és választékos beszédet fontosnak tartók esetenként a stigmatizált és hiperkorrekt változatokat jelentősen nagyobb arányban ítélik helyesnek, illetve használják, mint azok, akik nem tartják fontosnak ezt a nyelvi készséget. Boldogulni szeretnének, de nem ismerik ennek nyelvi feltételeit.

 

A 6. fejezetben az adatokkal kapcsolatos módszertani kérdéseket elemzek. Könyvének a nyelvészet jövőjét latolgató részében Schütze (1996: 210–212) megállapítja, hogy az elméleti nyelvészeknek a kísérleti adatgyűjtéssel kapcsolatos „panaszosan mélázó” attitűdjét nem annyira az magyarázza, hogy adataikat egyértelműeknek tartják, hanem inkább az a körülmény, hogy a publikációs szokások nem követelik meg az adatgyűjtés körülményeinek részletes ismertetését. A szerző 14 olyan feladathatást tárgyal, amelyek befolyásolhatják a grammatikalitási ítéleteket. Az első hét az adatgyűjtés módszereivel áll kapcsolatban, a második hét a stimulusként használt nyelvi adatokkal. A könyv 6. fejezetében ezeket röviden tárgyalom, ahol lehet, utalva az MNSZV releváns vonatkozásaira, s szem előtt tartva a megismételhetőség követelményét. Egy-két esetben részletesebben is bemutatom, miként érvényesülnek a feladathatások az MNSZV-ben.

            A grammatikalitási ítéleteket befolyásoló tényezők között Schütze tárgyalja a sorrendi hatásokat, melyek kivédésére a tesztmondatok randomizálása a nyilvánvaló megoldás. Az MNSZV-ben ilyen randomizálást nem alkalmaztunk, utólag azonban megvizsgáltam, érvényesültek-e sorrendi hatások. Például a János kérte felvételét az új egyesületben (NY213) tesztmondat és az Amióta kinevezték vezetői munkakörben, vissza se köszön (NY215) mondat helyesnek ítélésében csupán 2,6%-nyi különbség van, az iszok (NY210) és a gondolkodok (NY216) megítélésében pedig 5,7%-nyi. A részletes vizsgálat kimutatja, hogy az MNSZV-ben az egyes feladatok sorrendje a kapott eredményeket nem befolyásolta.

            A grammatikalitási ítéletekkel kapcsolatos számos módszertani aggály között Schütze (1996) az adatközlők következetességét (intrasubject consistency) nem tárgyalja részletesen (de l. i.m. 130.). Az MNSZV néhány esetben lehetőséget nyújt a következetesség korlátozott vizsgálatára. Amikor egyazon változó két változópéldánya ugyanazt a változatot tartalmazza, akkor a válaszok a beszélők következetességének avagy bizonytalanságának mértékét mutatják – ha eltekintünk az esetleges tisztán nyelvi, pl. a tesztmondatokban használt különböző szavak okozta különbségektől. Az ítéletekben a következő különbségek mutatkoznak:

            A (bV) változó hiperkorrekt [bVn] változatát két feladatban ítélték meg adatközlőink, és 20%-uk az egyiket helyesnek, a másikat helytelennek ítélte. A (bVn) változó nemstandard [bV] változatát is két feladatban ítélték meg, s az adatközlők 18%-a volt következetlen. Két suksükölő mondat megítélésében az adatközlők 17%-a volt következetlen. 

            Írásbeli hibajavításkor a (bVn) nemstandard [bV] változatát illetően az adatközlők 24%-a volt következetlen.

            A nemstandard [bV] két különböző megítélésekor tehát a válaszolók 18%-a volt következetlen, a két írásbeli hibajavításkor pedig 24%-uk. A különbség nem nagy, de a feladatok nem azonosak, hiszen az írásbeli hibajavítás magában foglal egy helyességi ítéletet és egy írásbeli produkciót is. Ezért célszerűnek látszik differenciálnunk a különféle adatok között.

            Adekvát nyelvleíráshoz az aktuális nyelvhasználat (produkciós adatok) vizsgálata épp oly szükséges, mint a potenciális nyelvhasználat (metalingvisztikai feladatok megoldásából származó adatok) vizsgálata, mivel egy nyelvi jegy (hang, szerkezet stb.) elfogadása nem impli-kálja használatát, s viszont. A megítéléses és produkciós adatok azonban a szerint is szétválasztandók, hogy az adatközlők választási lehetőségeit mennyire korlátozzuk. Egyrészt kikényszeríthetjük, hogy a válaszolók két vagy több változat közül válasszák ki a helyesebbet, természetesebbet stb. Az MNSZV-ben ilyen adatok az írásbeli alternatíva-választásból nyert adatok. Másrészt vannak olyan feladatok, amelyek nem korlátozzák a választási szabadságot. Például amikor egyszer egy ikes alakot (iszom), máskor egy iktelent (iszok) ítéltetünk meg, az adatközlő szabadon választhatja akár a „helyes”, akár a „helytelen” minősítést, s teheti ezt akár egyszer, akár kétszer. Az MNSZV-ben szabad választásból származnak a megítéléses adatok és a szóbeli mondatkiegészítésből származók. Ha valaki előbb (v) változó [v1] változatát ítéli helyesnek, majd egy későbbi feladatban [v2] változatát, akkor ez vagy bizonytalanságát mutatja, vagy azt, hogy mindkettőt helyesnek tartja. A 4. fejezetben változónként bemutatott „variabilitási mérték” ezeket az eseteket írja le. A jelen fejezetbeli összegzésükből kiderül, hogy az ítéleteknél a legkisebb variabilitást az én innék ~ én innám mutatja (13%), a legnagyobbat pedig az [okhatározói miatt] ~ [célhatározói miatt] (60%). A szóbeli mondatkiegészítésekben a legkisebb variabilitás a suksükölhető igéknél van (7%), a legnagyobb az E/1 ikes igéknél: [m] ~ [k] (51%).

            Egyazon változó szóbeli mondatkiegészítésből származó adatai, a vele kapcsolatos ítéletek és az írásbeli hibajavításból kapott adatok általában jelentős feladathatásokat mutatnak, vagyis az adott változatot kimondók, helyesnek ítélők és írásban javítók száma jelentősen eltér. Például a [természetesen, hogy X] új szerkezetet a teljes minta 22,5%-a használta szóbeli mondatkiegészítéskor, 52% ítélte helyesnek, és az írásbeli hibajavító feladatban 73% hagyta javítatlanul, ami azt jelenti, hogy nem találta hibásnak, vagyis elfogadta helyesnek. Megválaszolandó kérdésünk itt az lesz, hogy ez a

 

produkció < ítélet < írásbeli javítás

 

különbség mennyire szisztematikus, és vajon miért ilyenek az arányok?

 

            A (természetes, hogy X)-hez hasonló adatokat kaptunk például a suksükölés esetében (6.4. ábra).

 

6.4. ábra. Feladathatás: suksükölés

 

 

Az elemzések azt mutatják, hogy a (természetes, hogy X), a suksükölés, az (e), és az E/1 (m) esetében a nemstandard változatokat mindig kevesebben mondták ki, mint amennyien helyesnek ítélték, és írásbeli hibajavításban fogadták el a legtöbben. Az említett változók esetében tehát a minta a szóbeli produkcióban a legstandardabb, az ítéletekben kevésbé standard, és az írásbeli hibajavításban a legkevésbé standard. Kérdés, hogy a feladatoknak ez a standardsági hierarchiája mivel magyarázható?

            Egyrészről feltételezhetnénk, hogy a szóbeli produkció (mondatkiegészítés) közben a legkisebb a nyelvi tudatosság (ilyenkor érvényesül leginkább a beszélők alapnyelve), ennél nagyobb az ítéletek meghozatalakor, és még nagyobb az írásbeli hibajavításkor. Schütze (1996: 180) szerint az ítélethozatal három fázisból tevődik össze: először elemezzük a mondatot, aztán eldöntjük, hogy jó-e vagy rossz, végül (ha nem is minden esetben) tudatosan megokoljuk döntésünket. Az írásbeli hibajavításkor nyilvánvaló, hogy az ítéletet még követi a helyesnek vélt változat megtalálása és leírása is, ezért a hibajavítást az ítéletformálásnál nagyobb tudatosság jellemzi. Ha ezt feltételezzük, akkor adataink épp ellentétesek Labov audiomonitoros elméletével, mely szerint mennél nagyobb a beszédet követő figyelem, annál standardabb a beszéd. Figyelembe kell vennünk azonban, hogy Labov kontextuálisstílus-hierarchiája a beszédre vonatkozik, és beszédvizsgálatok mutatták ki meglehetős általánosságát. Az MNSZV-ben azonos kontextusban elhangzó izolált mondatokat, ítéleteket és írásbeli hibajavítást hasonlítunk össze, s ezeknél a standardra törekvés mechanizmusai eltérhetnek, s láthatóan el is térnek. Megjegyzendő még, hogy a (bVn) és a (bV) változóknál nem érvényesült az MNSZV standardsági hierarchiája, de a beszédben a (bVn) megfelel Labov audiomonitoros elméletének: viszonylag fesztelen társalgásban sokkal kisebb a standard [bVn] használata, mint a formálisabb stílusokban (Váradi, Acta Linguistica Hungarica 43/3-4).

            Másrészről feltételezhetnénk azt is – változatlanul a „mennél nagyobb figyelem, annál standardabb nyelvhasználat” elvének megfelelően –, hogy a szóbeli mondatkiegészítés közben volt legnagyobb a nyelvi önreflexió, ennél kisebb volt az ítéletek meghozatalakor, s még kisebb az írásbeli hibajavításkor. Ezt a feltételezést pszicholingvisztikai szempontból nem lenne könnyű megindokolni.

            Az MNSZV nagy, reprezentatív mintán azt mutatta ki, hogy egy folyamatban levő mondattani változás, két erősen stigmatizált és egy gyengén stigmatizált grammatikai változó esetében a szóbeli produkció > ítélet > írásbeli hibajavítás standardsági hierarchia érvényesül. Ennek okát további kutatások deríthetik ki.

 

            A 7. fejezetben azt a perceptuális dialektológiai kérdést vizsgálom meg, hogy az adatközlők szerint hol beszélnek a legszebben és hol a legcsúnyábban magyarul. Az országos minta adatai azt mutatják, hogy a megkérdezettek szerint a legszebben Budapesten beszélnek (11,6%), utána Szegeden (7,6%), majd Pest megyében (7%). A legcsúnyábban Nógrád megyében beszélnek (10,9%), utána Szabolcs megyében (9,1%), majd Észak-Magyarországon (8%). (A khi-négyzet-próba szerint Budapest, illetve Nógrád 1. helye p < 0,01 szinten szigni-fikáns.)

            Hat nyelvjárásterület (nyugati, dunántúli, déli vagy ö-ző, palóc, északkeleti és tiszai) ítéleteit külön-külön is elemzem, s megállapítom, hogy a dunántúli, a déli, az északkeleti és a tiszai nyelvjárásterület adatközlői a saját beszédüket tartják a legszebbnek. A nyugati és a palóc területen élők saját beszédüket a 3. legszebbnek ítélték. Erős önstigmatizáció van a nyugati nyelvjárásterületen s kisebb fokú az északkeleti területen.

            A fővárosi adatközlők a saját beszédüket a legszebbnek ítélték, de egyben a legcsúnyábbnak is. Ha megvizsgáljuk a budapesti beszédet a legszebbnek tartók életkori rétegződését (7. 10. ábra), azt látjuk, hogy a fővárosi ítéletek stabilak, de a vidékiek adatai a fővárosi beszéd presztízsének vidéken folyamatban levő csökkenését mutatják.

 

7.10. ábra. A budapesti beszédet a legszebbnek ítélők életkor szerint, Budapesten és vidéken

 

 

            Megvizsgáltam azt is, hogy az adatközlők szerint milyen a szép és választékos beszéd. A legfontosabb ismérveknek a határozottságot, udvariasságot, pontosságot és megfontoltságot tartották; a legkevésbé fontos jegyeknek pedig a tömörséget, ízes-magyarosságot és a szellemességet ítélték. Az ízes-magyaros jelző utolsó előtti helyre rangsorolása közvetve arra utal, hogy a nyelvjárási beszédet a minta tagjai nem tartják szépnek. Az egyes nyelv-járásterületek között azonban eltérések vannak: a palóc nyelvjárásterületen kapta az ízes-magyaros beszéd a legmagasabb átlagpontszámot és a Dunántúlon a legalacsonyabbat. A lakhely, az iskolázottság és az életkor szerinti elemzések azt mutatják, hogy folyamatban van a nyelvjárási kiejtés leértékelődése, s ez összefügg az iskolázottsággal és a városban éléssel.

 

 

5.        Az eredmények alkalmazása

 

A könyv 9. fejezetében a kutatási eredmények gyakorlati alkalmazási lehetőségei közül tárgyalok néhányat, elsősorban azokat, amelyek az oktatási nyelvi jogokkal, az iskolai anyanyelvi neveléssel és a nyelvi alapú társadalmi diszkriminációval (lingvicizmus) kapcso-latosak.

Az ismeretszerzés nyelvi tevékenység, az iskolai kommunikáció sikeres vagy sikertelen volta tehát elsőrangú társadalmi probléma. Az iskolai nyelvhasználat a társadalmi egyenlőtlenségek konzerválásában óriási szerepet játszhat; nem kevésbé lehetnek káros következményei a tanárok nyelvi babonáinak. A tájnyelvek és a nemstandard beszéd iskolai stigmatizációjának kártékony hatásait pontosan leírta már Papp István (A magyar nyelvtan nevelőereje, 1935) is, később többek között Lőrincze (1980), legújabban pedig Kiss Jenő (MTud. 1998/8).

      A 4. fejezetben részletesen elemzett nyelvi változók zömét az iskola is stigmatizálja. Tanárképzésünk sok egyetemen és főiskolán a 21. század elején is fenntartja, illetve továbbörökíti a megbélyegzést. Nyilvánvalóan nem azért, mert az egyetemi tanárok, nyelvészek és módszertant oktatók tudatosan „rombolni akarják növendékeik lelkét” (Papp István), avagy az általuk képzett magyartanárokkal romboltatni akarják, hanem azért, mert a hagyomány rabjai, akik nem teszik kritika tárgyává az évszázados elveket és tanári praxist. Nem abból indulnak ki, hogy az iskolába lépő gyermek már jól tud magyarul, csak nem azt a változatot beszéli, amelyet az iskola elvár. A nyelvjárást nem tekintik a köznyelvvel egyenrangú változatnak, hanem „egy csapásra le akarják szoktatni a rájuk bízottakat” róla (Lőrincze Lajos), sőt „üldözendőnek tekintik” azt (Kiss Jenő). Pedagógiai alapállásuk nem hozzáadó, hanem felcserélő. Arra nevelik növendékeiket, hogy felejtsék el, vetkőzzék le nyelvjárási beszédüket, s helyette tanulják meg a köznyelvet. Ez a felcserélő pedagógiai stratégia, ami „elfordítja a gyermek lelkét igazi anyanyelvétől” (Papp István), ugyanakkor hátráltatja, megnehezíti a köznyelv megtanulását is. Ezzel szemben a hozzáadó tanári stratégiával tanítók arra nevelik növendékeiket, hogy a maga helyén mind a nyelvjárás, mind a köznyelv használata helyénvaló, s nyelvészetileg egyik sem különb a másiknál, de a társadalmi megítélésben annál inkább. Ezért hát célszerű a köznyelvet is megtanulni, hozzáadni a nyelvi tudáshoz. A hozzáadó pedagógiai stratégiával tanítók nem csökkenteni, hanem növelni igyekeznek tanítványaik nyelvi önbizalmát.

            Láttuk a 4. fejezetben, hogy mekkora különbségek vannak az iskolában tanított explicit, kodifikált norma és az implicit, saját normák között. Pontosabban mondva azt láttuk, hogy a különböző változatokat az iskolai elvárásoknak megfelelően megítélők és/vagy használók hogyan aránylanak azokhoz, akik nem a kodifikált norma szerinti változatokat ítélik helyesnek, illetve használják. A legtöbb esetben az utóbbiak vannak többségben. Amikor erre az – először az értekezésként benyújtott könyvben feltárt – tényre hívom föl a figyelmet, nem azért teszem, mert úgy gondolom, a norma népszavazási kérdés. Azért utalok a standard és nemstandard beszélők arányára, hogy emlékeztessem az olvasót arra: mintánknak – s ebből általánosíthatóan Magyarország felnőtt lakosságának – mekkora részét érinti a nyelvi megbélyegzés. A megbélyegzett beszédű embereket sokszor diszkriminálják is. Az ilyen nyelvi alapú diszkrimináció gyakran rejtve marad, de attól még működik. A diszkrimináció megszüntetésének vagy legalábbis csökkentésének nem az a módja, hogy az embereket beszédük megváltoztatására késztetjük, hanem az, hogy a diszkriminációt tápláló előítéleteket próbáljuk megváltoztatni. Ahogy Peter Trudgill mondta a standard angol angliai iskolákban nemrég bevezetett tanítása kapcsán fellángolt vitákban: „Ha valakit diszkriminálnak, például azért, mert nő, nem azt kell neki javasolni, hogy változzon férfivá, hanem a diszkriminációt kell megszüntetni.” Amiként a magyar iskola ma is a nyelvi alapú diszkrimináció kialakításának legfőbb színtere, úgy válhatna a jövőben az előítéletek táplálta diszkrimináció csökkentésének intézményévé.

 

6.        Az értekezés témakörével kapcsolatos legfontosabb publikációk

 

Kontra Miklós. 1990a. Budapesti élőnyelvi kutatások. Magyar Tudomány 1990/5: 512–520.

Kontra Miklós. 1990b. Természetesen, hogy nem hiba – nyelvi változás? In: Balogh Lajos és Kontra Miklós, szerk., Élőnyelvi tanulmányok, 76–83. Budapest: A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete.

Kontra Miklós. 1990c. Az élőnyelvi vizsgálatok tárgyáról és módszereiről. In: Szabó Géza, szerk., II. Dialektológiai Szimpozion, 131–138. Veszprém: VEAB.

Kontra Miklós. 1991. Miért oly lukas Vago magyar fonológiája? Magyar Fonetikai Füzetek 23: 108–110.

Kontra Miklós. 1992a. Fonológiai általánosítás és szociolingvisztikai realitás. In: Kontra Miklós, szerk., Társadalmi és területi változatok a magyar nyelvben, 87–95. Budapest: A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete.

Kontra Miklós. 1992b. Szukszükölő akadémikus. In: Hajdú Mihály és Kiss Jenő, szerk., Emlékkönyv Benkő Loránd hetvenedik születésnapjára, 372–374. Budapest: ELTE.

Kontra Miklós. 1992c. On an ongoing syntactic merger in Hungarian. In: Kenesei, István & Csaba Pléh, eds., Approaches to Hungarian, Volume Four: The Structure of Hungarian, 227–245. Szeged: JATE.

Kontra Miklós. 1992/1999. Nyelv és igazságszolgáltatás – a Dunagate-per tanulságai. In: Kontra Miklós, Közérdekű nyelvészet, 65–75. Budapest: Osiris Kiadó, 1999.

Kontra Miklós. 1994. Milyen hatása van a mai magyar nyelvművelésnek? Magyar Nyelv 90: 333–345.

Kontra Miklós. 1994–1995. Országh László életművének néhány tudománytörténeti vonatkozása. Nyelvtudományi Közlemények 94: 201–219.

Kontra, Miklós. 1995a. On current research into spoken Hungarian. International Journal of the Sociology of Language 111: 9–20.

Kontra, Miklós. 1995b. “No CARE-packages, please: We’re Hungarians”: The climate before, during, and after the birth of the Budapest Sociolinguistic Interview. In: Harlig, Jeffrey & Csaba Pléh, eds., When East Met West: Sociolinguistics in the Former Socialist Bloc, 143–164. Berlin/New York: Mouton de Gruyter.

Kontra Miklós. 1997a. Hol beszélnek legszebben és legcsúnyábban magyarul? Magyar Nyelv 93: 224–232.

Kontra Miklós. 1997b. Szótárhasználók a magyar szótárírás aranykorában. In: Kiss Gábor és Zaicz Gábor, szerk., Szavak – nevek – szótárak. Írások Kiss Lajos 75. születésnapjára, 228–232. Budapest: A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete.

Kontra, Miklós. 1997c. “Stubborn as a mule calls for a dialectical presentation”: On undoing and redoing corpus planning in Hungary. In: Clyne, Michael, ed., Undoing and Redoing Corpus Planning, 31–60. Berlin/New York: Mouton de Gruyter.

Kontra Miklós. 1997/1999. Tannyelvi diszkrimináció és cigány munkanélküliség. In: Kontra Miklós, Közérdekű nyelvészet, 84–88. Budapest: Osiris Kiadó, 1999.

Kontra Miklós 1998a. Gondolatok a (-bVn) és a (-bV) nyelvi változókról. In: Sándor Klára, szerk., Nyelvi változó – nyelvi változás, 9–22. Szeged: JGYF Kiadó.

Kontra Miklós. 1998b. Final Report to the Research Support Scheme on “The sociolinguistics of Hungarian outside Hungary”. Budapest: Linguistics Institute, Hungarian Academy of Sciences. Kézirat.

Kontra Miklós. 2000. Kicenzúráz – A cenzúra nem (tört)? In: Saly Noémi, szerk., Mihálynapi köszöntő. Írások Ilia Mihály születésnapjára, 163–174. Szeged – Budapest: Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara.

Kontra Miklós. 2001. „Három a magyar igazság.” Egy mondattani változás három megközelítése. Magyar Nyelv 97: 53–64 és 254.

Kontra, Miklós. 2002. Where is the ‘Most Beautiful’ and the ‘Ugliest’ Hungarian Spoken? In: Long, Daniel & Dennis R. Preston, eds., Handbook of Perceptual Dialectology Volume 2: 205–218. Amsterdam: John Benjamins.

Kontra Miklós. 2003a. Élőnyelvi kutatások határainkon belül és kívül. Magyar Tudomány 2003/4: 504–512. 

Kontra Miklós. 2003b. A határon túli magyar nyelvváltozatok. In: Kiefer Ferenc és Siptár Péter, szerk., A magyar nyelv kézikönyve, 301–321. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Kontra Miklós. 2003c. A magyarországi magyar nyelvhasználat variabilitásáról. In: Kiefer Ferenc és Siptár Péter, szerk., A magyar nyelv kézikönyve, 325–337. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Kontra Miklós. 2003d. Nyelv és jog. In: Kiefer Ferenc és Siptár Péter, szerk., A magyar nyelv kézikönyve, 551–566. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Kontra, Miklós. In press a. Hungarian In and Outside Hungary. In: Ammon, Ulrich; Norbert Dittmar; Klaus J. Mattheier; Peter Trudgill, eds., Sociolinguistics –  Soziolinguistik (An International Handbook of the Science of Language and Society), Second Edition. Berlin/New York: Walter de Gruyter.

Kontra, Miklós. In press b. Sustainable Linguicism. Invited keynote lecture at the International Conference on Language Variation in Europe (ICLaVE3), Amsterdam, 25 June 2005. Forthcoming in the conference proceedings.

Kontra, Miklós & Csaba Pléh. 1995. Introduction. In: Kontra, Miklós & Csaba Pléh, eds., Hungarian Sociolinguistics (= International Journal of the Sociology of Language No. 111), pp. 5–8.

Kontra Miklós & Peter Trudgill. 2000. If women are being discriminated against, you don’t say “You should become a man”: An interview with Peter Trudgill on sociolinguistics and Standard English. novELTy (A journal of English language teaching and cultural studies in Hungary) Volume 7, Number 2: 17–30.

Kontra Miklós és Váradi Tamás. 1991. Suksükölő értelmiség. Nyelvhasználatunk néhány kérdése az iskolázottság tükrében. Mozgó Világ 1991/2: 61–70.

Kontra, Miklós & Tamás Váradi. 1997. The Budapest Sociolinguistic Interview: Version 3. (= Working Papers in Hungarian Sociolinguistics No. 2.) Budapest: Linguistics Institute, Hungarian Academy of Sciences, December 1997.

Pintzuk, Susan; Miklós Kontra; Klára Sándor; Anna Borbély. 1995. The effect of the typewriter on Hungarian reading style. (= Working Papers in Hungarian Sociolinguistics No. 1.) Budapest: Linguistics Institute, Hungarian Academy of Sciences, September 1995.

Váradi, Tamás & Miklós Kontra. 1995. Degrees of stigmatization: t-final verbs in Hungarian. In: Wolfgang Viereck (Hrsg.), ZDL-Beiheft 77: Verhandlungen des Internationalen Dialektologenkongresses Bamberg 1990. Band 4:132–142. Franz Steiner Verlag Stuttgart.

 


[1] Egy-egy változót általában több feladattal, vagyis több változópéldányon (Lanstyák és Szabómihály: Magyar nyelvhasználat – iskola – kétnyelvűség, 1997) vizsgálok. Változó és változópéldány olyan viszonyban vannak, mint a típus (type) és a példány (token).

[2] A „hatás” itt nem „ok”-ot jelent, hanem kovarianciát. Ha például azt látjuk, hogy az iskolázottságnak nincs hatása valamilyen nyelvi ítéletre, az azt jelenti, hogy a minta tagjainak iskolázottsága és nyelvi ítéletei között nincs statisztikailag kimutatható együttjárás.