60.1. Kálmán László 1957–2021 

„Még soha nem találkoztam emberrel, akit ne érdekelt volna a nyelv.”

Steven Pinker

Múlt héten hallgattam meg (már harmadszorra) az első Qubit-podcastot. Most volt egyéves. A podcast.

Tavasz óta terveztem, hogy megbeszélek vele egy következőt, gyűjtögettem a kérdéseket. Tavasszal rám írt Messengeren, hogy miért nem foglalkozunk a Gyárfás-perrel, mert szakértőnek kérték fel, meg kellett állapítania (illetve állapítaniuk – azt hiszem, két nyelvész szakértő volt), hogy a Portik és  Gyárfás közötti telefonbeszélgetésben a hallgató fél iróniaként értelmezhetett-e egy megjegyzést. A konkrét ügyről persze nem  nyilatkozhatott, de maga az alapkérdés, hogy tudományosan megállapítható-e valamiről, hogy az irónia vagy sem, elég érdekes.

Itt van a füzetemben fölírva hetek óta: Kálmán Lászlót fölhívni.

Már hiába hívtam volna.

Nem tudtam, hogy súlyos beteg. Nyáron még összefutottunk, az Újlipótban, éppen Flippermúzeumból jöttem egy szombat este, ő a szokásos kutyasétáltatós körét rótta Kókusszal.

Három éve a Török utcában beszélgettünk, a Barako kávézó előtt, az utcán ücsörögve, órákon át; minden arra járó kutyának köszönt. Szólt hozzájuk  néhány szót. Udvarolt nekik. De szép kutya vagy.

(„Vajon mikor leszünk mi ilyen szép kutyák?” – Weöres Sándor)

Pinkerről beszélgettünk egyébként, vagyis én erőltettem Pinkert, az egykönyves műveltségű laikus magabiztosságával. (Nagyon fölkészültnek éreztem magam, azon a nyáron kiolvastam Steven Pinker A nyelvi ösztön című könyvét, és rögtön Chomsky-féle univerzális grammatika meggyőződéses híveként exponáltam magam, de gyorsan helyretett, hogy a tudomány mai állása szerint ez az elmélet jó eséllyel hülyeség; Pinker még a kilencvenes évek elején írta a könyvet.)

Most viszont azért hozom elő Pinkert, mert szeretném egy kicsit hozzámérni. Steven Pinker a tudományág (nyelvészet és kognitív tudomány) világsztárja, az elmúlt évtizedek egyik legsikeresebb és legfontosabb tudományos ismeretterjesztője, bestsellerek szerzője, miközben megkérdőjelezhetetlen tudományos tekintélyű kutató; sokak szerint az elmúlt évek legnagyszerűbb és legnagyobb hatású liberális gondolkodója.

Kálmán László is tudománytörténeti jelentőségű ismeretterjesztő volt Magyarországon. Annyira érdekesen, okosan, lebilincselően és érthetően beszélt és írt a nyelvtudmányról, ahogy senki. (Jó, barátja – jóbarátja – , Nádasdy Ádám talán.)

Felbecsülhetetlen jelentőségű az a munka, amit az utóbbi években elvégzett. Ezrekkel értette meg, hogy az iskolában tanított – kábé teljesen értelmetlen és használhatatlan – nyelvtan nevű tantárgynak semmi köze a nyelvészethez, viszont a nyelvészet hallatlanul érdekes és izgalmas tudomány, területei az agykutatással, a pszichológiával és mesterségesintelligencia-kutatásokkal is átfednek.

És talán még abból is sikerült megértetnie néhány fontosabb tételt, amit a az utóbbi évtizedekben nagy fejlődésnek indult nyelvtudomány megállapított arról, hogy hogyan is működik az emberi kommunikáció legfontosabb eszköze. Mennyire bonyolult, nehezen modellezhető kódolási és dekódolási műveleteket végez az agyunk, amikor beszélünk/hallgatunk.

Rengeteget írt, beszélt, nyilatkozott. Ahogy a már említett Qubit-podcastból is kiderült, nagyon türelmesen, némileg beletörődve magyarázta újra és újra, hogy neki nem dolga megmondani, milyen szavakat és hogyan szabad (pláne: kell) használni. Hogy a nyelvőrködésnek és a stílusdiktálásnak semi köze a tudományhoz.

A tudományos élet más szereplőivel ellentétben akkor sem hallgatta el a véleményét, ha a politika belemászott az életébe, világába. De ha közéleti kérdésekben szólt, akkor is saját térfelén maradt, szinte mindig saját tudományos paradigmájában érvelt.

Rengeteget írt és beszélt, de nem eleget.

Világbajnok beszélgető volt. Mély, nyugodt hangját, mindig töprengő, de magabiztos, lenyűgözően logikus érveit mindig élmény volt hallgatni. Rádióban, podcastban is, de élőben még inkább. Csak kétszer beszéltem vele hosszabban, de mindkétszer úgy éreztem, hogy a végtelenségig hallgatnám.

Nagyon hálás vagyok neki és úgy általában, a sorsnak, hogy az utóbbi években velünk is dolgozott, mellénk állt. Az induló Qubit első állandó külső szerzője volt, az első Qubit-esemény résztvevője, az induló podcast első vendége. Gyakran fölugrott a Hollán Ernő utcai szerkesztőségbe kutyasétáltatás közben.

Halála fölmérhetetlen veszteség.