A nyelvrokonság kutatásának módszereirõl

 

Gyakran olvashatunk olyan írásokat, amelyek a magyar nyelv eredetérõl vonzó, új, magukat alternatívnak nevezõ állításokat tesznek közzé. Ezek közös vonása, hogy a hivatalosnak, akadémikusnak titulált állásponttal szemben kínálnak izgalmasabb múltat. Ezek az írások nem a történeti összehasonlító nyelvészetnek, illetve a nyelvrokonság-kutatásnak a nemzetközi tudományban kialakult módszereivel vagy eredményeivel állnak párbeszédben. Ezért – noha általánosságban a nyelvészek is részt vesznek különféle tudománynépszerûsítõ és ismeretterjesztõ tevékenységekben – az említett írásokra direkt, az olvasókat eligazodni segítõ válasz ritkán olvasható a nyelvtudomány részérõl. Jelen szövegünkkel ezt a hiányt igyekszünk pótolni.

 Az alábbiakban egy, az uráli nyelvrokonságot tagadó interjú állításait vesszük sorra (Marácz László-interjú; Magyar Idõk, 2016. november 9. http://magyaridok.hu/kultura/lehet-magyarul-gondolkodni-2-1161334/). Tartalma korántsem új, hiszen az állítások több ízben, több fórumon elhangzottak. Választásunk azért esett mégis erre, mert elemzésével számos olyan vonásra rá lehet mutatni, amelyek a magyar nyelv múltja iránt érdeklõdõ és arról nyilatkozó, ám nyelvtörténészi képzettséggel nem rendelkezõk írásaiban általában elõfordulnak. Munkánkat azoknak az olvasóknak is szánjuk, akik szívesen nyernének betekintést a nyelvtudomány néhány területének módszereibe és eredményeibe.

Szövegünkben az idézetek után rámutatunk a módszertani és érvelési hibákra, illetve a megfogalmazások pontatlanságaira, valamint az esetenként igen merész elképzelések megalapozatlanságára. Igyekeztünk egy-egy alapvetõ tévedésre csak egyszer rávilágítani, de az interjú szövegének jellege és érvelési módja miatt ismétlésekre is kényszerültünk. (Az interjú szövegét nagyobb jobb és bal oldali behúzással közöljük, ezen belül a kérdések félkövér, az interjúalany válaszai dõlt betûkkel jelennek meg.)

Ajánlunk továbbá néhány olyan kötetet, cikket és egyéb olvasnivalót, amelyekbõl a magyar nyelv múltja, illetve az összehasonlító nyelvészet iránt érdeklõdõ nagyközönség tájékozódhat. Írásunkban kizárólag az interjú nyelvészeti kijelentéseivel foglalkozunk.

A MTA Nyelvtudományi Intézetének honlapján további, más jellegû cikkek is találhatók a magyar nyelv múltjáról, http://www.nytud.hu/archiv/genregnyelvrok.html, valamint rövid és közérthetõ összefoglaló az összehasonlító nyelvészet módszereirõl:

http://www.nytud.hu/oszt/finnugor/anyelvhasonlitasalapfogalmai.pdf

 

MTA Nyelvtudományi Intézet

Finnugor és nyelvtörténeti osztály

külsõ szakértõ bevonásával


 

 

 

*

 

– Önt reformernek nevezik merész állításai miatt, s Kiss Dénessel, Varga Csabával említik egy lapon, sõt az akadémikus nyelvészek azzal is vádolják, hogy nemhogy nem ismeri a finnugor nyelveket, de a nyelvrõl sincs koherens képe.

– „A groningerni [sic] egyetemen vizsgáztam finnugrisztikából, úgyhogy elég jól tudom, mirõl beszélek. Már egyetemi éveim alatt foglalkoztam ezzel a témával, akkor is feltûnt, hogy bizonyos úgynevezett törvényszerû hangváltozások nem mûködnek. Sok volt a belemagyarázás, és sok segédtörvényre volt szükség. Gyenge a magyarázóereje egy olyan rendszernek, amelyben mindig kellenek újabb s újabb törvények egyedi esetekre.”

 

A nyelvek nem olyan entitásai a világnak, mint a fény, az anyag, az energia, vagy akár az állati vagy az emberi test stb. Nem vizsgálhatjuk õket a fizika, a biológia vagy a kémia módszereivel. Ezért indokolatlan azt feltételezni, hogy a fizika vagy a kémia alapjait képezõ tudományos módszerek alkalmazhatók a nyelvészetben, vagy hogy a nyelvészeti módszerek alacsonyabb rendûek a fizika módszereinél. A nyelvek történetének, szerkezetének, változásának tanulmányozásakor értelmetlen hasonló vizsgálati módszereket várnunk (egy-két nyelvészeti területet, pl. a fonetikát leszámítva), vagy hasonló kutatási eredményekre számítanunk.

A nyelvek változásait, így a hangváltozásokat is, kivétel nélkül mûködõ törvényeknek tekinteni értelmetlen és lehetetlen elvárás. Aki egy kicsit is megismert bármilyen nyelvet, jól tudja, hogy a nyelvekben mindig számolhatunk kivételekkel. Ez is azt mutatja, hogy nem beszélhetünk kivétel nélküli szabályokról és törvényekrõl, hanem csak szabályosságokról és tendenciákról.

A hangváltozások és a nyelvhasonlítás alkalmával emlegetett hangmegfelelések sem az adott nyelv minden egyes hangjára vonatkoznak, sokkal inkább tendenciaszerûen, tömegesen megfigyelhetõ jelenségekrõl van szó. Ennek egyik oka az, hogy a nyelvek folyamatosan változnak, eközben a jelenségek és az elemek hatással vannak egymásra, bizonyos szerkezetek, tulajdonságok azonban konzerválódnak.

 

– Mivel az új kísérleti tankönyvekben a finnugor nyelvrokonságtól eltérõ véleményt is bemutattak, tavaly az MTA kiadott egy közleményt, amelyben az állt, hogy nincs nyelvészeti vita a magyar nyelv finnugor rokonságáról, az ezt kétségbe vonó álláspontok dilettánsok. Akkor mégis, hogyan írta meg a könyvét, ha nincs vita?

– „A finnugor elmélet nem egy newtoni, fizikai törvény. Az elméletnek az a gyenge pontja, hogy nincsenek írott forrásai.”

 

Amint fent részletesen is kifejtettük, a finnugor nyelvészetnek fizikai törvényekhez valóban nincs semmi köze. Miért is lenne? A történeti összehasonlító nyelvészetnek – foglalkozzon akár uráli, akár indoeurópai, akár ausztráliai nyelvekkel – kialakultak a saját eszközei és módszerei. A kutatás irányulhat olyan nyelvekre, amelyekbõl állnak rendelkezésre írásos emlékek, valamint – mivel a világ kb. 7000 nyelve között ilyenek is bõven vannak (pl. észak-amerikai indián, afrikai nyelvek, ausztráliai õslakos nyelvek stb.) – nyelvemlékek nélküliekre is. A lényeg azonban mindig ugyanaz: összevethetõ szóanyagokra (amelyek természetesen mai nyelvek szóanyagai is lehetnek), ezek alapján kimutatható szabályos hangmegfelelésekre, valamint nyelvtani egyezésekre van szükség ahhoz, hogy kimondhassuk: a vizsgált két vagy több nyelvnek volt közös õse, amelybõl levezethetõk. A feltáró-visszakövetkeztetõ munka, amit Marácz László spekulatívnak hisz, a nyelvészeti gyakorlatban nagyszámú nyelv változásainak és a változások tipikus irányainak ismeretén alapul.

 

„Az indogermán kutatásban vannak gót, szanszkrit szövegek, persze ott is sok a spekulatív elem. De a finnugrisztika legõsibb forrása a Halotti beszéd, azelõttrõl nincsenek írott források, kivéve a rovásírásos emlékeket, amikkel nemigen foglalkozik a tudomány.”

 

A rovásírásnak több formáját ismerjük. A magyarokhoz kapcsolható székely rovásírás jelenleg ismert elsõ emlékei XIII-XIV. századiak, tehát a Halotti beszédnél késõbbiek. Azt sem mondhatjuk, hogy a székely rovásírás történetével nem foglalkozik a magyar nyelvészet. Legutóbb Sándor Klára jelentetett meg a kérdést kimerítõ igénnyel tárgyaló monográfiát (Sándor Klára: A székely írás nyomában. Typotex, Budapest, 2014. ISBN: 978-963-2793-87-0)

 

„A magyar nyelv nem finnugor vogul alapból rekonstruált gyökökbõl áll.”

 

A magyar nyelvet sosem rekonstruálták a vogul nyelvbõl. Miért is kellene egy élõ nyelvet rekonstruálni? A rekonstrukció szó a nyelvészetben is „újraépítést”, egy ma már nem létezõ nyelvállapot elgondolását jelenti. A magyar nyelv elõzményeiként rekonstruálni lehet az ugor, a finnugor és az uráli alapnyelveket.

 

„Van egy gyökrendszere, amit Czuczor Gergely és Fogarasi János térképezett fel a 19. században, a nagyszabású szótárjukban. Ez a munka máig sincs befejezve. Lehet ócsárolni Kiss Dénest és Varga Csabát, hogy foglalkoztak ezzel, de mivel a hivatásos nyelvészek nem törõdtek vele, átadták a teret az amatõröknek. Ez számomra érthetetlen, mert minden nyelvnek van egy saját rendszere, miért pont a magyarnak ne lenne? És ennek van egy kultúrtörténeti háttere is: elgondolkodtató, hogy egy nem fizikai törvényen alapuló elméletet készpénznek vesznek, de nem figyelnek a magyar nyelv eredeti szerkezetére.”

 

A nyelvek rendszerként való felfogása a magyar középiskolákban is évtizedek óta tananyag, és a tudományos életben sem vitatott. Az is elfogadott, hogy a nyelv változik, és ez minden szintjén tetten érhetõ. Nem lehet értelmezni Marácz Lászlónak azt a megfogalmazását, amely a nyelv eredetiként megmaradó szerkezetére utal. A nyelvnek vajon melyik részérõl van szó? Hogy a korábbi állapotok különböztek a maitól, azt nyelvemlékeink alapján bárki maga is megtapasztalhatja. Egy nyelv rendszerére, szerkezetére mint állandóra utalni alapvetõ tévedés.

Ugyancsak érthetetlen az utalás a nyelv szerkezetének és a kultúrtörténeti háttérnek a kapcsolatára: vajon a nyelv melyik „szerkezeti” tulajdonsága van közvetlen összefüggésben bármelyik kultúrával, amellyel a magyar valaha kapcsolatba került: a neolit vagy a lovasnomád kultúrával? A pogány hitvilággal vagy a keresztény vallással? Esetleg a halászó-vadászó, késõbb a földmûvelõ életformával?

 

– Mítosznak kiáltják ki azt, hogy ügynökök mûködtek közre a finnugor rokonság elméletének diadalra juttatásában. De könyvében említ és azonosít néhány egykori titkos ügynököt az osztrák belügyi papírok alapján. Mi az igazság ebben?

– „Indiában is ugyanez a probléma, az angol gyarmatosítók az indogermán nyelvcsalád elméletét terjesztették, de voltak, akik ellenálltak és a szanszkritot nem fogadták el indogermán nyelvként. A finnugor elméletet olyan emberek írták, alakították és találták ki, akiknek nem volt érdeke, hogy kiderüljön a magyar nyelv eredeti szerkezete. Czuczorékat például Toldy Ferenc végig figyelte, õ és Hunfalvyék a Habsburg birodalmi rendszernek voltak az itteni megbízottjai, mindezt be lehet bizonyítani a kémaktákkal. Feladatuk a manipuláció volt, s nyelvészeti munkájuk is ilyen irányba mutat. A késõbbi állapotról úgy is lehetne fogalmazni, hogy a régi imperialista kivonult, de a szellemi hagyatéka itt maradt. Valamiért nem akarják leleplezni az együttmûködõket, ez is jelzi, hogy még mindig nem dolgoztuk fel a 48-as hagyományt, nincs befejezve.”

 

A Hunfalvy-féle kémlegendáról több helyütt is megemlékezett cikksorozatában a nyest.hu ismeretterjesztõ portál, a Hunfalvy vélelmezett ügynök-múltját hitelesítõ bizonyítékok hiányában azonban csak a legenda, korabeli szóbeszéd eredete után kutathat. Eszerint a finnugor rokonság németek, vagyis elõször Budenz, késõbb Hunfalvy általi erõltetésének téveszméjének elsõ nyomai már a 19. század végén is felfedezhetõ. Pontosabban:

            “a Vasárnapi Újságban, az 1883/2. szám lapjain beszámolót olvashatunk arról, hogy Hunfalvy Pál az akadémián felolvasta Ugor vagy török-tatár eredetû-e a magyar címû dolgozatát. Az ismertetés szerint maga Hunfalvy <vallotta be> ügynökmúltját: Hunfalvy elbeszélte, hogy midõn az ötvenes évek közepén õ a finn atyafiság kérdését tárgyalta, magyar tudós is volt, ki ezen megütközött s azt a hitet táplálta, hogy Hunfalvyt tán az osztrák kormány vesztegette meg a nemzet hitelének tudományos úton való csökkentése végett.”

            Ugyanakkor Hunfalvy említett elõadásának szövege az Értekezések az MTA Nyelv- és Széptudományi Osztálya körébõl címû kiadványban (11/1. szám, 1883.) a gyanúsításról a következõképpen számol be:

            “Midõn 1856-ban a „Magyar Nyelvészet”-et akartam megindítani, több általam ismert és tisztelt magyar írót támogatásra szólíték fel. Az egyik ‒ még él, azért nem nevezem meg ‒ támogatását megígérvén, egyszersmind azt is tudatá velem, hogy egy igen tekintélyes akadémiai tag által ‒ az ugyan nem él többé, de azért még sem nevezem meg, tudván, hogy: „de mortuis” stb. ‒ figyelmeztetett arra, hogy engem az osztrák kormány azért vesztegetett meg, hogy a magyar nemzet hitelét a finn rokonság hirdetésével lerontsam, tehát óvakodjék én tõlem.”

            Hosszas eszmetörténeti nyomozásának végeredményét a zegernyei szerzõnév mögé rejtõzõ, ám a kérdés specialistájaként könnyen azonosítható szerzõ a következõkben foglalja össze:

            “Jelenlegi ismereteink szerint a Habsburgok és a finnugristák bûnös összefonódásáról szóló városi legendát elõször Adolf Buchheim osztrák emigráns írta le 1850-ben. Hunfalvy és Budenz neve csak késõbb került bele a történetbe. A legenda eredeti változata valószínûleg Horvát Istvántól, vagy egykori tanítványaitól származik. Kéziratos hagyatékának áttanulmányozásával talán igazolni lehetne, hogy elsõként õ is írta le.”

 

– Mégis milyen lehetõsége van ennek az úgynevezett alternatív iskolának, hogy ellensúlyozza az akadémista álláspontot?

– „November 12-én az alternatív nyelvészeti eredetrõl szervezünk konferenciát a Padovai Egyetemen Angela Marcantonio professzorral, aki a római Sapienzia Egyetemen tanít. Én az uráli nyelvek mai állapotáról adok elõ, és a magyar nyelv csuvassal közös szókincsérõl. Ezt hagyományosan úgy szokták magyarázni, hogy a magyar a csuvastól kölcsönözte az olyan szavakat, mint például ’ökör’. Erre az a fõ érv, hogy ezek a köztörökben is megvannak, tehát nyilván kölcsönöztük, hiszen a nyelvünk finnugor nyelv. De ha nem, akkor nyitva áll a kérdés, és szerintem ezek a közös szavak a magyarból kerültek a csuvasba, s nem fordítva. A csuvasok, baskírok, kazáni tatárok egy magyarhoz közel álló nyelvet beszéltek, amit csak a 13. században cseréltek kipcsak-törökre, genetikailag is rokonaink. Én úgy látom, hogy a magyar volt az átadó nyelv, a hangtani párhuzamok e nyelvek között is ezt mutatják. A konferencián részt vesznek finn és orosz kutatók is, viszont a magyar akadémia nem képviseli magát, pedig a Padovai Egyetem nem egy dilettáns hely. Magam soha nem mondtam azt, hogy a magyar nyelv és a finnugor nyelvek között nem létezik egyfajta kapcsolat, a kérdés az, hogy mennyire erõs a nyelvrokonság. Az akadémikusok szerint genetikai kapcsolat van, tehát a magyar származik a finnbõl, vogulból. Technikailag nem tudom, hogyan lehet ezt levezetni. Ezt a genetikai kapcsolatot nem tudják bizonyítani, és ezek a kapcsolatok aránylag felületesek, hiszen 20-30 biztos finnugor szóetimológiánk van. Budenz ezerrel számolt, Janhunen finn nyelvész az uráli nyelvek között 100 biztos etimonnal számol. Ezeket a közös jelenségeket nyelvérintkezéssel is lehet magyarázni, miért kell rögtön genetikai kapcsolatot gyanítani? Ez a 19. század divatja volt, a német nyelvészek kezdték, a Grimm testvérek, akik bizonyítani akarták, hogy a németnek van köze a szanszkrithoz.”

 

„Én az uráli nyelvek mai állapotáról adok elõ, és a magyar nyelv csuvassal közös szókincsérõl.”

 

A magyarnak és a csuvasnak valóban van közös szókincse. Hozzátehetjük még, hogy a magyar ugyanakkor olyan csuvasos vagy bolgár típusú szavakat is tartalmaz, amelyek a csuvasban ma már nincsenek meg (görény, karó, sárkány, tenger, író ’tejtermékféle’, gyékény, gyopár, dió, gyapjú, gyarló, gyász, gyöngy, gyeplõ, gyûszû, kölyök, kénesõ 'higany' stb.). Mivel a csuvas nyelv elsõ lejegyzése viszonylag kései (kb. XVIII. század), ezért a magyar nyelv korai emlékei tartalmazzák a nyugati ótörök (West Old Turkic) nyelv (azaz a csuvasos vagy bolgár típusú ótörök nyelv) legrégebbi adatait. A magyar nyelv tehát a török nyelvek történeti kutatásában igen fontos szerepet játszik. Erre vonatkozó irodalom: András Róna-Tas–Árpád Berta, West Old Turkic. Turkic Loanwords in Hungarian. Wiesbaden, 2011.

 

„Ezt hagyományosan úgy szokták magyarázni, hogy a magyar a csuvastól kölcsönözte az olyan szavakat, mint például ’ökör’.”

 

A magyar nyelv sem az ökör szót, sem a többi csuvasos, bolgár vagy ogur típusú török jövevényszót nem kölcsönözte a csuvasból. Az átadó nyelv egy olyan régi török nyelv lehetett – valószínûleg a kabar és az onogur, esetleg a kazár, de az avart sem zárhatjuk ki teljes bizonyossággal – amely a volgai bolgár nyelvvel közeli rokonságban állott, ez utóbbinak a leszármazottja a mai csuvas nyelv (habár nem közvetlen leszármazottjának tekinthetõ – XIII–XIV. századi volgai bolgár sírfeliratok emlékeinek egyes hangtani jelenségei arra utalnak, hogy a csuvas a volgai bolgár egyik peremvidéki nyelvjárásának folytatása lehet). Irodalom: Kakuk Zsuzsa, Mai török nyelvek. Bevezetés. I. Budapest, 1976.

 

„Erre az a fõ érv, hogy ezek a köztörökben is megvannak, tehát nyilván kölcsönöztük, hiszen a nyelvünk finnugor nyelv. De ha nem, akkor nyitva áll a kérdés, és szerintem ezek a közös szavak a magyarból kerültek a csuvasba, s nem fordítva.”

 

A fõ érv az, hogy az ökör szó török eredete történetileg és nyelvileg jobban magyarázható, mint annak magyar eredete a törökben. Ahogy a csuvas nem állt nyelvi kapcsolatban a magyarral, úgy számos más török nyelv sem. Így bajos lenne magyarázatot találni arra, hogy pl. a jakutba mikor, hol és miként került át a magyar ökör szó (jakut oğus ’ökör’). Az ökör ráadásul jól beleillik a többi török jövevényszó sorába. Az r hang az ogur típusú török nyelvek rotacizáló jellegét mutatja, a köztörök nyelvekben ugyanis ugyanezen a helyen eredetileg z hangot találunk, pl. törökországi török öküz ’ökör’. A magyar számos ilyen szót kölcsönzött, pl. gyûrû (törökországi török yüzük ’gyûrû’), térd (diz ’térd’), iker (ikiz ’iker’), borjú (buzağı ’borjú’), ír (yaz- ’ír’), szûr (süz- ’szûr’), karó (kazık ’karó’), tenger (deniz ’tenger’). Érdemes kiemelni a magyar iker ~ törökországi török ikiz ’iker’ szópárt. Ennek a szónak a töve a török iki ’kettõ’, tehát a szó nyilvánvalóan török képzõdmény. Fordított irányú magyarázhatóságot nem találunk, egyik szó töve sem magyarázható a magyarból. Emellett a magyarban számos török szóképzés található még, pl. gyeplõ < ǰiplik < yiplik < iplik, ip ’fonál, szál’, cötkény < sütgen ’kutyatej’, süt ’tej’, kökény < köken, kök ’kék’, barom < barım ’vagyon’, bar ’van’. Az ökör török megfelelõje nem a magyarból került a törökbe, hanem nagy valószínûséggel a tohárból, annak is az A változatából (tohár A *okäs ~ tohár B okso ’ökör’).

 

„A csuvasok, baskírok, kazáni tatárok egy magyarhoz közel álló nyelvet beszéltek, amit csak a 13. században cseréltek kipcsak-törökre, genetikailag is rokonaink.”

 

Történeti tény, hogy Baskíria területén éltek magyarok a XIII. században, hiszen Julianus barát úti beszámolója errõl tanúskodik. Szintén történeti tény, hogy a mongol kor nagy mennyiségû kipcsak népességgel árasztotta el a térséget. Kétségtelen, hogy a helyi magyarok sorsa az eltörökösödés lett, egyes elemek a környezõ finnugor népekbe is beolvadhattak. A volgai törökség etnogenezise azonban ennél bonyolultabb. A keleti magyarok csupán az egyik komponensét képezték a késõbbi török népeknek, hiszen más finnugor népek is beolvadtak a tatárságba (pl. a karataj népcsoport, akik eredetileg mordvinok voltak, a mescser ~ miser tatár problémát nem is említve). Sõt a volgai bolgárok, akik maguk is törökök voltak, szintén eltatárosodtak. A csuvasok ugyanakkor sosem cserélték a nyelvüket kipcsak-törökre, hanem megõrizték eredeti bolgár típusú török nyelvüket. A magyar nyelv szubsztrátumként nyilvánvalóan nyomot hagyott a Volga-vidék finnugor és török nyelveiben. Az interjú késõbbi kijelentéseinek fényében nem világos, hogy Marácz László milyen értelemben használja itt a „genetikailag” szót. Nyelvészeti megközelítésben nem releváns a biológiai rokonság kérdése, ha viszont nyelvrokonságot ért ez alatt, akkor ez alapján a mondat alapján a magyar a csuvassal, a baskírral és a kazáni tatárral áll rokonságban, tehát török nyelv? Irodalom: István Vásáry, The Linguistic Aspect of the “Bashkiro-Hungarian Complex”. In: Archivum Eurasiae Medii Aevi. V. Wiesbaden, 1985, 205–232; Vásáry István, A volga-vidéki magyar töredékek a mongol kor után. In: Magyar õstörténeti tanulmányok. Budapest, 1977, 283–290.

 

„Én úgy látom, hogy a magyar volt az átadó nyelv, a hangtani párhuzamok e nyelvek között is ezt mutatják.”

 

Nem világos, hogy milyen hangtani párhuzamokra gondol, így ezt nehéz érdemben véleményezni.

 

“Az akadémikusok szerint genetikai kapcsolat van, tehát a magyar származik a finnbõl, vogulból.”

 

Jó lenne tudni, kik azok az akadémikusok, akik Marácz szerint azt állítják, hogy a magyar a finnbõl és a vogulból származik. Hogyan származhatna egy ma beszélt nyelv egy, sõt két ma is beszélt másik nyelvbõl? Mint ahogy senki nem állítja, hogy az angol a hollandból vagy a németbõl származik, éppúgy nem állítják ezt sem nyelvészek. A kérdéses nyelvek rokonsága azt jelenti, hogy az adott nyelveknek közös õsük volt: az a három említett nyelv esetében a germán alapnyelv, a magyar, a manysi és a hanti esetében pedig az ugor alapnyelv.

 

“Ezt a genetikai kapcsolatot nem tudják bizonyítani, és ezek a kapcsolatok aránylag felületesek, hiszen 20-30 biztos finnugor szóetimológiánk van.”

 

A magyarban 704 olyan szó van, amely uráli eredetû (Honti 1997: 46; a statisztikát tartalmazó cikk, illetve a hozzá tartozó hivatkozások az interneten is elérhetõk itt).

 

“Technikailag nem tudom, hogyan lehet ezt [=az uráli nyelvrokonságot] levezetni.”

 

Cikkében Marácz is említi a Halotti beszédet mint a magyar, s egyben az uráli nyelvcsalád legkorábbi nyelvemlékét. Az Országos Széchenyi Könyvtár nyelvemlékekkel foglalkozó honlapján meghallgatható, hogyan hangozhatott a magyar nyelv kicsit több, mint nyolcszáz évvel ezelõtt: nem úgy, ahogy ma, hiszen minden nyelv folyamatosan változik.

Legalább 2500 év telt el azóta, hogy a magyar kivált az ugor alapnyelvbõl, azaz több, mint háromszor annyi idõ, mint amennyi a legkorábbi nyelvemléket a mai magyartól elválasztja, és ez alatt az idõ alatt nemcsak a magyar változott, hanem a két legközelebbi rokon nyelv is, a hanti és a manysi. Nem csoda tehát, hogy a magyar anyanyelvûek számára a hantit és a manysit hallva nem olyan egyértelmû, hogy a két nyelv a magyar rokona, mint ahogy mondjuk egy olasz számára kézenfekvõ a franciával vagy a spanyollal való rokonság.

            Megvannak azonban azok a módszerek, amelyeknek a segítségével a nyelvek rokonsága tudományos alapokon bizonyítható. Ez az úgynevezett történeti-összehasonlító módszer, amelyrõl nemcsak esetleg nehezebben érthetõ tudományos összefoglalások szólnak, hanem van hozzá közérthetõ, tudományos-ismeretterjesztõ szakirodalom is (l. pl. Theodora Bynon: Történeti nyelvészet. Budapest, Osiris Kiadó, 1997). Ebbõl a könyvbõl bárki megismerheti azokat a módszereket, amelyek alapján a nyelvek nyelvcsaládokba sorolhatók. Ezek a módszerek nem nyelvspecifikusak, tehát ugyanolyan módon bizonyítható a német és az angol nyelv rokonsága, mint a magyaré és a manysié.

 

“Ezeket a közös jelenségeket nyelvérintkezéssel is lehet magyarázni, miért kell rögtön genetikai kapcsolatot gyanítani? Ez a 19. század divatja volt, a német nyelvészek kezdték, a Grimm testvérek, akik bizonyítani akarták, hogy a németnek van köze a szanszkrithoz.”

 

A történeti-összehasonlító módszer alapja a szabályos hangmegfelelések keresése, melyet a 19. századi újgrammatikusok dolgozták ki. Mind a mai napig ezeken alapul a tudományos alapú nyelvhasonlítás. Ugyanakkor mindig is figyelembe veendõ – és figyelembe vett – szempont volt az is, hogy melyek azok a tulajdonságok, amelyeket egy nyelv örökölt (azaz amelyek a saját õsnyelvébõl származnak), és melyek azok, amelyek más nyelvekkel való érintkezés következtében lettek rá jellemzõk. A nyelvek közötti érintkezések lehetséges hatásairól szintén lehet tájékozódni a fentebb idézett kötetben.

 

– Egy rendkívül merész állítást is megfogalmaz: a magyar nyelv közvetítõ nyelv volt a Közép-Ázsiai térségben, ezt mire alapozza?

– „A magyar nyelvtörténet inkább érintkezésekre alapszik, minden nyelvnek van egy magva, és nyilván – fõleg közép-ázsiai sztyeppei területen – sokat érintkezett más nyelvekkel. Én az obi-ugor–vogul–magyar kapcsolatokat jellemzõen ilyen nyelvi kapcsolatoknak tekintem. Az obi-ugor jellemzõen paleo-szibériai nyelv, de érintkeztek olyan népekkel, akik a magyarhoz közel álló nyelvet beszéltek. Tudjuk, hogy az északi, tundrai népeknek volt kapcsolatuk a lovas nomád népekkel, de ez nem feltétlenül volt genetikai. Van egyfajta finncentrikus gondolkodás ebben az elméletben, de a finn gyökrendszer sokkal bonyolultabb a magyarnál, nem hiszem, hogy nyelvünknek a finn volna a genetikai õse. A szlávok, germánok a mai napig megértik egymást, közeli kapcsolatokról van szó, de a magyar az úgynevezett finnugor nyelvek beszélõivel nem tud kommunikálni. A magyar és a türk nyelvek között erõsebb a kapocs, a szanszkrit felé is van kapcsolat: például a ’szekér’ szó a szanszkrit szakar, de ezt az ottani nyelvészek idegen szónak tekintik, amit Közép-Ázsiából kaphattak. Nem a magyar nyelv vette át s lett ’szekér’, pont a fordítottja igaz: de hát a lovas kultúra abban a térségben alakult ki. Az õsi magyar nyelv egyfajta közép-ázsiai központi pozíciót foglalt el, többirányú kapcsolatai voltak. Ezt elsõsorban nyelvi érintkezés alapján kell levezetnem. Valójában kevés volt a finnugor kapcsolat, a török–mongol kapcsolatok intenzívebbek voltak, több a közös gyök és nyelvtani elem is.”

 

Az idézett bekezdésben bõségesen akad pontosítandó részlet. „A magyar nyelvtörténet inkább érintkezésekre alapszik” – írja Marácz. Nem mondja ki konkrétan, mivel szemben billen a nyelvi kapcsolatok irányába a mérleg nyelve, de a kontextusból arra következtethetünk, hogy a magyar nyelv származására gondol. Ezzel szemben tény, hogy a nyelvekre általában véve is igaz, hogy több más nyelvvel kapcsolatba kerülnek történetük során. Ez intenzív nyelvi kapcsolatok esetén nyomot hagyhat a szókincsben, de módosulhat a hangrendszer, és változhatnak a mondatszerkesztési szabályok is. Ezek a hatások jól elkülöníthetõk a rokonságra visszavezethetõ egyezésektõl. Így van ez a magyar nyelv esetében is, amely még uráli, finnugor és ugor korszakában, valamint külön életében is számos nyelvvel került kapcsolatba. Ezért az sem érthetõ, hogy mit akart közölni Marácz a kezdõ tagmondattal, de talányos a folytatás: „minden nyelvnek van egy magja”.  A mag szó önmagában mint szakkifejezés nem ismeretes, nem köthetõ a nyelv egyik szintjéhez sem. A tagmondatok között pedig nem tudunk összefüggést felfedezni (A magyar nyelvtörténet inkább érintkezésekre alapszik, minden nyelvnek van egy magva, és nyilván – fõleg közép-ázsiai sztyeppei területen – sokat érintkezett más nyelvekkel.).

Az obi-ugor nyelvek esetében is több vonatkozásban kell korrigálni Marácz kijelentéseit. Elõször is: az obi-ugor olyan jelzõ, amely két nyelvre használatos: a hantira (osztják) és a manysira (vogul). Következésképpen obi-ugor ÉS vogul nyelvrõl beszélni értelmetlen. Másodszor: a paleoszibériai nyelvek közé olyan nyelvek tartoznak, amelyek Szibéria területén õshonosak, bizonyos nyelvtani sajátságok közösek ugyan, de keveset lehet tudni származásukról vagy rokonságukról, azaz inkább földrajzi elhelyezkedésre utaló gyûjtõfogalom. Ezzel szemben a hanti és a manysi az uráli nyelvcsaládhoz tartozik, amint ezt hangtani, szókészleti, alaktani és mondattani jellemzõik alapján bizonyosra lehet venni. Azt a homályos megfogalmazást, amely sem népekre, sem nyelvekre, sem az érintkezés idejére nem utal („Tudjuk, hogy az északi, tundrai népeknek volt kapcsolatuk  lovas nomád népekkel…” Kiknek? Kikkel? Mikor? Hol? Mibõl következtetünk erre?), szintén nem tudjuk értelmezni.

 

A szlávok, germánok a mai napig megértik egymást, közeli kapcsolatokról van szó, de a magyar az úgynevezett finnugor nyelvek beszélõivel nem tud kommunikálni.

 

A különbözõ szláv nyelvek elõzményét beszélõ csoportok sokkal késõbb váltak el egymástól, mint a magyar a legközelebbi rokonaitól. Noha a hasonlóságokat még szerény nyelvtudással is lehet érzékelni a szláv nyelvek között, erõs túlzás, hogy bármely két szláv nyelv beszélõi a mai napig megértik egymást (a cseh és a szlovák nyelv elõzményei idõben késõbb váltak szét egymástól, és földrajzilag pedig nem kerültek egymástól messzire). Ha a „germánok” megnevezés alatt – amelyet jellemzõen történelmi kontextusban szoktak használni kb. 2000 évvel ezelõtti, germán nyelvet beszélõ törzsekre – Marácz a germán nyelvek csoportjába tartozó huszonegynéhány mai, illetve korábban eltûnt nyelvet érti, akkor ez a kijelentés is több mint aggályos. Ki mondaná, hogy aki tud németül, annak már nem is kell angolul, hollandul, izlandiul vagy svédül tanulnia? A magyarok már nem tudnak a hantikkal és a manysikkal, különösen pedig a finnekkel vagy az észtekkel közvetítõnyelv nélkül kommunikálni, mert hosszú ideje nincsenek kapcsolatban, nagy távolságra élnek egymástól, és a szétválás után mindegyik nyelv a maga sajátos módján változott.

Ha a szekér szó története az lenne, amit Marácz állít, az azzal történõ érvelés akkor is problematikus lenne. A technikai újdonságokat vagy kereskedelmi cikkeket megnevezõ szavak nagyon sok esetben úgynevezett vándorszókká válnak. Laza, pl. kereskedelmi kapcsolatok is elegendõk az átvételükhöz, és a tárgy terjedésével együtt óriási területeket járnak be. Elterjedésük jellegzetes mintázatokat mutat: nem feltétlenül egy szálon fut, és az alakváltozatok keveredhetnek idõben és térben stb. Éppen ezért egy-egy vándorszónak alig van súlya egy több száz vagy több ezer szóegyeztetésbõl álló nyelvi anyaghoz képest, amely a nyelvrokonságot meggyõzõen bizonyítja. Rédei Károly etimológiai szótárában 1876 uráli etimológia található, amelyekbõl kb 700-nak van magyar tagja is, lásd fent; Rédei Károly (szerk.): Uralisches etymologisches Wörterbuch, Budapest, Akadémiai Kiadó 1988; illetve Uralonet: http://www.uralonet.nytud.hu/

 

– Új, angolul megjelent monográfiájának a címe Towards Eurasian Linguistic Isoglosses: The Case of Turkic and Hungarian (Eurázsiai nyelvi izoglosszák: A török és a magyar esete). A tudományosságból már másfél évszázada kiátkozott gyökrendszert revideálja ebben. Hogyan teszi ezt és mi is az a gyökrendszer?

– „Ha van okostelefon, akkor a gyökrendszer egy okosnyelvrendszer, ami azt jelenti, hogy a jelentésszerkezet és a hangszerkezet összefügg. A nyelv elõre is tudja, hogy a jelenségeket hogyan kell rendszerezni. Nyelvünkben körülbelül 2000 gyök van, ezek egy szótagú nyelvi képzõdmények és általában 2 vagy 3 hangúak, ehhez társul a 150 ragunk. Ebbõl ugyan már le lehetne vezetni a magyar szókincset, ami minimális hangtani szerkezetekkel nagyon sokat tud képezni, de ez nem elég, mert ha nem lenne egy rendezõelv, akkor a kétezer gyök szorozva a 150 raggal: mindössze ennyi lenne a szókészletünk. A gyökrendszerhez hasonló, szigorú szervezõelvet nem ismerek semmilyen más nyelvben: a jelentések és a hangok között lát párhuzamot. Például a ‘kr’ gyök a kerek tárgyakra vagy ilyen fajta mozgásokra utal, de ha tovább ragozzuk – ‘kerék’ –, akkor úgynevezett szóbokor alakul ki: ami azonos hangzású, az összefügg a ‘kör’ alakú tárggyal. Ez egy kognitív rendszer, mert a világot elrendezi nekünk, tehát nyugodtan mondhatjuk, hogy lehet magyarul gondolkodni, mert a nyelv osztályozza és rendszerezi a valóságot, a jelentésmezõket. Régi metaforával élve: szóbokrokat képez, és ez a Czuczor–Fogarasi-szótár zseniális felfedezése. Erre azt mondják, hogy a korában is elavult nézet volt. Félreértelmezik a nyelvünk belsõ rendszerét, pedig ezzel adósai vagyunk a tudománynak, de ez az itteni kutatók feladata.”

 

Marácz azt állítja, hogy a magyar nyelvben gyökök vannak, amelyeket úgy definiál, hogy ezek “egy szótagú nyelvi képzõdmények, és általában 2 vagy 3 hangúak”. Ezzel az állítással több probléma merül fel. Marácz állításaiból nem lehet egyértelmûen eldönteni, hogy nyelvtörténeti vagy leíró értelemben használja-e a gyök szakkifejezést. Amennyiben nyelvtörténeti szakkifejezésként használja, hangsúlyozandó, hogy az általa megadott definíció nem esik egybe az indoeurópai nyelvtörténeti hagyományban használt szakkifejezéssel (ld. Fortson, Benjamin W., IV (2004). Indo-European Language and Culture. Blackwell Publishing. ISBN 1-4051-0316-7). Tudniillik az indoeurópai alapnyelvre rekonstruált gyökök (angolul: root) szótagot alkotnak – szemben a Marácz által hozott példával, a „kr” gyök, amely nem alkot szótagot. Továbbá a Marácz által megadott definíció alapján arra lehet következtetni, hogy a gyök nem azonos az általánosan elfogadott nyelvi elemek egyikével sem (fonéma, szótag, morféma, szó stb).

Ami még problematikus a megadott definícióban, az az, hogy Marácz feltételezi: “a jelentésszerkezet és a hangszerkezet összefügg”. Általánosan elfogadott a nyelvtudományban, hogy a (nem toldalékolt) szavak jelentése és hangtani formája között nincs összefüggés (a hangutánzó szavak kivételével). Ezzel magyarázható az is, hogy különbözõ nyelvekben különbözõ szavakat használnak ugyanarra a fogalomra, például magyarul asztalnak, angolul pedig table-nek hívják ugyanazt a bútort. Lényeges, hogy mindkét esetben a beszélõközösség kiválasztott egy jelet (pl. a magyar esetén az /a/+/sz/+/t/+/a/+/l/ hangokból álló szót) és hallgatólagos közmegegyezés alapján ezt a jelet használja ennek a fogalomnak megnevezésére. A jel és a vele jelölt fogalom között azonban nincs összefüggés.

Állításait Marácz a „kr” gyökkel szemlélteti, amely “kerek tárgyakra vagy ilyen fajta mozgásokra utal”. Nem világos, hogy a /k/ és a /r/ mássalhangzó-kapcsolat miért utalna kerek tárgyakra. Nehéz elképzelni, hogy a magyar anyanyelvi beszélõk a /k/ és a /r/ mássalhanzó-kapcsolat hallatára kerek tárgyakkal asszociálnak. Marácz logikáját követve elképzelhetõ, hogy a krokodil, kristály vagy akár a kor és a kór szavak is a „kr” gyökbõl származnak. Ezeknek a szavaknak a jelentése azonban nincs kapcsolatban a „kr” gyök „jelentésével”. Az sem derül tehát ki a cikkbõl, hogy Marácz szerint hogyan kell/lehet magyarázni a /k/ és a /r/ mássalganzó-kapcsolatot tartalmazó, de nem kerek tárgyakra utaló szavakat (mint például krokodil, kristály, kor és a kór), hiszen a Marácz által felvázolt szóképzési modell alapján szinte bármilyen /k/ és /r/ hangot tartalmazó szót lehetne ebbõl a gyökbõl képezni.

Továbbá Marácz amellett érvel, hogy a magyar nyelv 2000 gyökéhez 150 rag társulhat, és ezekbõl le lehet vezetni a magyar szókincset. Itt nem világos, hogy Marácz  hogyan definiálja a rag szakkifejezést, hiszen az általa megadott példa – a „kr” gyök ragozásával jön létre a kerék szó – két ponton tér el a Marácz által feltételezett gyöktõl. Egyrészt az elsõ szótagban /e/ hang szerepel (nem világos, hogy ez ragnak minõsül-e Marácz szerint), másrészt -ék képzõ is hozzájárul (az -ék képzõ a mai magyarban már nem számít produktívnak, de elõfordul olyan szavakban, mint fazék, festék stb). Az sem derül ki, hogy melyik az említett 150 rag a magyar nyelvben. Az sem világos, hogy nyelvtörténeti levezetésre gondol-e vagy pedig szinkrón levezetésre.

Ha szinkrón levezetésrõl van szó, azt a nyelvtudományban szóképzésnek nevezik. A szóképzés a szókészlet bõvítésének egyik módja: egy meglévõ tõbõl képzõk segítségével új szavakat hozunk létre. Így például az ír tõbõl különbözõ képzõkkel jönnek létre az írogat, író, irat, írás szavak. A tõ és a belõle képzett szavak között valóban jelentésbeli kapcsolat áll fenn, hiszen a képzett szavak (különbözõ mértékben) megõrzik a tõ jelentését. Azonban a tõ (legtöbb esetben) önállóan is elõfordulhat – szemben a Marácz által feltételezett „kr” gyökkel, amely nem használatos önmagában.

Marácz azt is állítja, hogy a magyar nyelvben ún. gyökrendszer figyelhetõ meg, továbbá ismeretei szerint más nyelvben nem mûködik ilyen rendszer. Másrészt nehezen képzelhetõ el, hogy a magyar nyelv mûködése teljesen más szabályokon alapul, mint a világ többi nyelve. A nyelvek összehasonlításával foglalkozó tudományág, a nyelvtipológia, különbözõ paramétereket állít fel a nyelv különbözõ szintjein (hangtan, alaktan, mondattan, jelentéstan), amelyek szerint csoportosítani lehet a világ nyelveit. Például a magyarban névutók használatosak, míg az angolban elöljárószók. Azonban a nyelvek közötti szerkezeti különbségek nem bizonyítják azt, hogy a nyelvek mûködését szabályozó biológiai, illetve kognitív folyamatok merõben másak lennének eltérõ nyelvek beszélõinél.

 

– Egy 1997-es tanulmányában azt írta, hogy a magyar nyelv regionális lingua franca, azaz közvetítõnyelv lehet, a térség europaizálása pedig megerõsíti pozícióit. Ezt hogyan látja most? Romlottak vagy javultak a magyar nyelv pozíciói a Kárpát-medencében?

– „Ahhoz, hogy regionális lingua francaként mûködjön, erõs politikai-gazdasági helyzetre is szükség van. Ha megnézzük a magyar nyelvet, nemcsak Magyarországon beszélik egy nagy közegben, hanem a környezõ országokban is. Aki tud magyarul, az 6-7 országról tájékozódhat elsõ kézbõl. (...)”

 

Annak a nézetnek a megítéléséhez, hogy a magyar a térség lingua francája lehet, az alábbiakat ajánljuk átgondolásra. Az, hogy a Magyarországgal határos országokban kisebbségként beszélik a magyar nyelvet, messze nem jelenti azt, hogy akár a szlovákok az osztrákok vagy a románok a magyart szívesen használnák közvetítõ nyelvként egymás között.

Elmondhatjuk, hogy a magyar nyelvnek egyik országban sem jó a helyzete. A kisebbségi nyelvi jogok és a nyelvhasználati színterek inkább csorbulnak, mintsem abba az irányba mutatnak, hogy a magyar magas presztízsû közvetítõ nyelvvé válhat valaha is ebben a térségben.

A tendenciák bemutatására ismertetjük a népesség, ezzel együtt az egyes nemzetiségek lélekszámának változását a XX. század közepétõl.

 „Általánosságban elmondható, hogy a szocializmus négy évtizedében a magyarok száma mind a mai határokon belül, mind kívül az 1980-as évek elejéig egyenletesen nõtt (10,6, illetve 2,8 millióra), majd a vészesen visszaesett természetes szaporodás és a szomszédos területekrõl Magyarországra való növekvõ áttelepülés miatt jelentõsen csökkent (10,2, illetve 2,7 millióra). A magyar etnikai terület kiterjedése 1949–1990 között nem változott lényegesen, csupán a városok és nyelvszigetek esetében volt – a felgyorsult belsõ migráció és asszimiláció miatt – számottevõ változás: mind Magyarországon, mind a szomszéd országokban a többségi nemzet javára.

            Az 1989 utáni évtizedben a térség országaiban jórészt folytatódtak a korábbi tendenciák, azaz a hagyományos, jelentõsebb lélekszámú kisebbségek (elsõsorban a magyarság) fogyása. A 2001–2002-es népszámlálások idõpontjában a Kárpát-medencében 11,7 millió magyar nemzetiségût és 12 millió magyar anyanyelvût írtak össze, míg napjainkban becslésünk szerint a magyar nemzetiségûek lélekszáma 10,4 millió, a magyar anyanyelvûeké 10,6 millió fõ körül lehet.5 Mindeközben a Kárpát-medence összlakossága az 1990 körüli 30,2 millióról az ezredfordulóra 29,5, majd 2011-re 28,2 millióra csökkent. Mindez azt jelenti, hogy a magyarok aránya a Kárpát-medence össznépességén belül 1991 és 2001 között 42,5%-ról 40,1%-ra, majd 2011-re 36,9%-ra mérséklõdött.”

Forrás: http://www.mtafki.hu/konyvtar/karpat-pannon2015/magyarazo.html

            Összefoglalásképpen elmondhatjuk, hogy a térségben, annak minden területén a magyarság, illetve magyar nyelvû beszélõk számának  csökkenése dokumentálható a múlt század utolsó negyedétõl.

            További adatok, térképlapok:

http://www.mtafki.hu/konyvtar/karpat-pannon2015/bevezeto.html