Az úgynevezett „biolingvisztikai nézőpontról” szeretnék néhány szót ejteni, amely éppen fél évszázaddal ezelőtt, néhány frissen végzett egyetemista közötti beszélgetésekben kezdett kialakulni. Hatott rájuk az a fejlődés, amely a háború utáni években a biológiában és a matematikában végbement, különösen az etológia, amely akkoriban kezdett ismertté válni az Egyesült Államokban. Az egyikük Eric Lenneberg volt, akinek 1967-ben megjelent úttörő jelentőségű könyve, a Biological Foundations of Language [A nyelv biológiai alapjai], azóta is a terület egyik alapműve. Addigra már tudományközi szemináriumok és nemzetközi konferenciák révén meglehetősen elterjedtté vált ez a gondolatkör. A „biolingvisztika” szó az 1974-ben megrendezett, legtávolabbra előremutató ilyen konferencia címében jelent meg először. Az ott tárgyalt alapkérdések nagy része mindmáig igencsak élő kérdés maradt.
Az egyik ilyen kérdés, amely újra és újra „a biológiai szempontból feltehető alapkérdések egyikeként” merült fel, a következő: A nyelvben felfedezhető alapelvek, közöttük olyanok is, amelyekre csak nemrég derült fény, mennyire egyedülálló tulajdonságai ennek a kognitív rendszernek? Biológiai szempontból még alapvetőbb kérdés az, hogy a nyelv mekkora hányadára adható elvszerű magyarázat, s hogy más területeken vagy más élő szervezetekben találhatók-e vele homológ elemek. Az ezen kérdések pontosítására és a nyelvvel kapcsolatos vizsgálatukra való törekvés az utóbbi években a „minimalista program” néven vált ismertté, de maguk a kérdések bármely biológiai rendszer esetében felmerülnek és függetlenek a kutató elméleti meggyőződésétől a nyelvészetben és más területeken egyaránt. Az ezekre a kérdésekre adandó válaszok nemcsak az élő szervezetek és azok alrendszereinek megértéséhez elengedhetetlenek, hanem azok növekedésének és evolúciójának vizsgálatához is.
Biolingvisztikai nézőpontból tekintve egy ember nyelvének minden aspektusa (hangalak, jelentés, szerkezet) az elméje valamely összetevőjének valamilyen állapota. Az „elme” szót itt a tizennyolcadik századi természettudósok által használt értelmében kell venni, akik rájöttek, hogy az anyagi világ intuitív felfogásán alapuló „mechanikus filozófia” Newton nevéhez fűződő lerombolását követően nem marad koherens elme–test probléma, és hogy a világ „mentálisnak nevezett” vonatkozásait csupán „az agy mint szervi struktúra” tevékenységének eredményeként foghatjuk fel, ahogy a kémikus és filozófus Joseph Priestley megjegyezte. A „gondolat” David Hume szerint „az agy kisebbfajta izgatottsága”; és ahogy Darwin egy évszázaddal később hozzátette, „a gondolatot, ami nem más, mint az agy kiválasztási terméke” nincs okunk „csodálatosabbnak vélni, mint a nehézkedést, ami az anyag egyik tulajdonsága”. Addigra tudományos közkinccsé vált a természettudomány céljainak Newton által bevezetett szerényebb felfogása: az a vonakodva megfogalmazott következtetése, amely szerint be kell érnünk annyival, hogy az univerzális nehézkedési erő létezik, még ha nem tudjuk is megmagyarázni valamilyen magától értetődő „mechanikus filozófia” keretei között. Ahogyan sokan megjegyezték azóta, ez az intellektuális lépés „a tudomány új felfogását eredményezte”, amelyben a cél „nem az, hogy végső magyarázatokat keressünk”, hanem az, hogy eljussunk a tapasztalati és kísérleti eredményeknek a lehető legjobb elméleti megragadásához (I. Bernard Cohen).
Az elme tanulmányozásának központi kérdései azóta is újra és újra felmerülnek, mégpedig jórészt ugyanebben a formában. Különös jelentőséggel kerültek elő „az agy évtizedében”, amellyel az elmúlt évezred zárult. Az Amerikai Tudományos Akadémia kötetet adott ki ebből az alkalomból, amely összefoglalja a tudományterület jelen állását. Az alaphangot Vernon Mountcastle neurológus ütötte meg a kötet bevezetőjében: „Az elmék, a mentális dolgok valójában az agyakban keletkező tulajdonságok, [bár] ezek a tulajdonságok nem tekinthetők megmagyarázhatatlannak, hanem olyan … elvekből következnek, amelyeket még nem értünk”. Ugyanezt a tézist, amely Priestley gondolatának szoros parafrázisa, az utóbbi években az új biológia „megdöbbentő hipotézise”, az elme filozófiájának „radikálisan új eszméje”, „az a merész állítás, hogy a mentális jelenségek teljesen természetesek és az agy neurofiziológiai aktivitása okozza őket” és más hasonló jelzőkkel illették. De mindez félreértés. A tézis egyenesen levezethető a „test” vagy „anyag” fogalmának a tizenhetedik században történt összeomlásából, amint erre már akkor rá is döbbentek. A terminológiától eltekintve maga az alaptézis nem más, mint amit „Locke elgondolása” néven ismerünk: hogy Isten úgy akarhatta, hogy „az anyaghoz hozzáadja a gondolkodás képességét”, mint ahogyan „a mozgáshoz olyan hatásokat rendelt, amelyekről semmiképpen nem tudjuk elképzelni, hogy a mozgás képes lenne létrehozni őket”.
Mountcastle utalása azokra a magyarázó elvekre, „amelyeket még nem értünk”, érdekes kérdéseket vet fel, amint egy nem is olyan régi tudománytörténeti pillanatra való visszatekintéssel jól szemléltethető. Bertrand Russell 1929-ben tett, a bevett felfogást is tükröző megjegyzésére emlékeztet, amely szerint „a kémia törvényeit egyelőre nem lehet visszavezetni a fizika törvényeire”. Az „egyelőre” szó, akárcsak Mountcastle „még”-je, azt a várakozást fejezi ki, hogy ennek a visszavezethetőségnek a tudomány normális haladásával be kell következnie, talán már nem is sokára. A fizika és a kémia esetében ez soha nem történt meg: ami bekövetkezett, az a lényegében változatlan kémia egyesítése volt egy radikálisan átalakított fizikával. Aligha szükséges hozzátennem, hogy ezeken a területeken a tudásunk és eredményeink nyolcvan évvel ezelőtti szintje jóval túl volt mindazon, amit az agykutatással és a kognitív tudománnyal kapcsolatban ma magunkénak mondhatunk. Ennélfogva az abba vetett bizodalmunk, hogy bármit is „visszavezethetünk” arra a kevésre, amit már értünk, nem feltétlenül helyénvaló.
Azok közül a jelenségek közül, amelyeket a szó tág értelmében a nyelvvel kapcsolatosaknak mondhatunk, a biolingvisztikai megközelítés a figyelmét az emberi biológiának arra az összetevőjére összpontosítja, amely szerepet játszik a nyelv használatában és elsajátításában, akárhogy értsük is a „nyelv” szót. Nevezzük ezt az összetevőt „nyelvi képesség”-nek, a hagyományos terminust újszerűen használva. Ez az összetevő nagyjából egyenrangú az emlősök látási rendszerével, a rovarok tájékozódási képességével, és így tovább. Ezeknek az eseteknek nagy részében a hozzáférhető legjobb magyarázó elméletek komputációs rendszereket tulajdonítanak a szervezetnek és valami olyasmit, amit informálisan „szabálykövetésnek” nevezhetünk – például amikor egy, a látásról szóló, nem túl régi szöveg az úgynevezett „merevségi elvet” úgy mutatja be, ahogyan már ötven évvel ezelőtt megfogalmazódott: „Ha lehetséges, és ha egyéb szabályok ezt megengedik, értelmezd úgy a képek mozgásait, mint három dimenzióban való merev mozgások vetületeit.” Ebben az esetben a későbbi kutatás jelentős eredményeket ért el azoknak a mentális műveleteknek a megértésében, amelyek érintve lehetnek, amikor a látási rendszer ezeket a szabályokat követi. Ez azonban rendszerint még igen egyszerű szervezetek esetében sem könnyű feladat, s a mentális műveleteknek a sejt-szintű elemzéshez kapcsolása általában még igen távoli cél. Egyes filozófusok kifogásolták a „szabálykövetés” fogalmát – a nyelvvel kapcsolatban, bár a látással kapcsolatban csak igen ritkán. De azt hiszem, ez csupán újabb félreértés, amelynek azonban sokan áldozatul esnek. Érdekes összehasonlítani a manapság nyelvelméletekkel – és általában a világ „mentálisnak nevezett” vonatkozásaival – szemben megfogalmazott aggályokat azokkal a vezető tudósok között még a húszas években is folyó vitákkal, hogy a kémia vajon csupán egyfajta számítási eszköz-e, amely képes megjósolni a kísérletek eredményeit, vagy pedig megérdemli a „fizikai realitás” megfelelő leírásának kitüntető címét, amely vitákról később beláttuk, hogy tökéletesen értelmetlenek voltak. A két eset közötti hasonlóságok, amelyekről másutt már részletesebben szóltam, feltűnőek és szerintem ugyancsak tanulságosak.
Ezeket az érdekes témákat félretéve, ha elfogadjuk a biolingvisztikai nézőpontot, akkor egy adott nyelv a nyelvi képesség egy állapota – szakkifejezéssel élve egy I-nyelv, ahol az „I” arra utal, hogy a nyelvnek ez a felfogása internalista, individuális és intenzionális –, azaz a generatív elvek megfogalmazása maga, nem pedig az a halmaz, amelyet előszámlál; az utóbbit az I-nyelv egy elvontabb tulajdonságának tekinthetjük, mint ahogyan például egy üstökösnek a naprendszeren keresztül vezető lehetséges útvonalaiból álló halmazt felfoghatjuk a naprendszer egy elvont tulajdonságaként.
Az a döntésünk, hogy a nyelvet ebben az értelemben a világ részeként fogjuk tanulmányozni, annak idején meglehetősen vitatottnak bizonyult, mint ahogy ma is az, még számos nyelvész részéről is. Úgy vélem, hogy a megközelítés jogosultsága ellen felhozott érveknek csekély a súlya – ez a gyengébb tézis; és hogy alapfeltevéseit csendben magukévá teszik még azok is, akik fennhangon a legbőszebben elutasítják őket – ez már sokkal erősebb tézis. Nem fogok itt belevágni a kortárs eszmetörténet ezen fejezetébe, egyszerűen csak felteszem, hogy a nyelv legfontosabb vonatkozásai tanulmányozhatók a természetes világ részeként a biolingvisztikai megközelítés értelmében, amely fél évszázaddal ezelőtt alakult ki és amelyet azóta is intenzíven követünk számos különféle úton.
A nyelvi képesség az egyik összetevője annak, amit a modern evolúcióelmélet egyik megalapítója, Alfred Russel Wallace „az ember intellektuális és morális természetének” nevezett: a teremtő képzeletre, a nyelvre és más szimbolizálási módokra, a matematikára, a természeti jelenségek értelmezésére és rögzítésére, a bonyolult társadalmi tevékenységekre és hasonlókra való emberi képességeknek. Egy olyan képesség-együttesnek, amely nem túl rég, talán alig több mint ötvenezer évvel ezelőtt kristályosodott ki egy kisded csoporton belül, amelynek mindannyian a leszármazottai vagyunk. Egy olyan képesség-együttesnek, amely a régészeti leletek tanúsága szerint eléggé élesen elválasztja az embereket a többi állattól, beleértve a többi emberszabásút is. Az „emberi minőség” (ahogy egyes kutatók manapság nevezik) természete mindmáig meglehetősen rejtélyes. Részét képezte a híres nézeteltérésnek az evolúcióelmélet két megalapítója között: Wallace úgy tartotta, Darwinnal szemben, hogy e képességek evolúciójáról nem adhatunk számot egyedül a variáció és a természetes kiválasztódás segítségével, hanem csak „valamilyen más hatást, törvényt vagy beavatkozást” feltételezve, a természet valamely elvét, a gravitáción, a kohézión és más erőkön kívül, amelyek nélkül az anyagi univerzum nem tudna létezni. Bár a szóban forgó kérdéseket ma másképp fogalmazzuk meg, ettől még nem tűntek el.
Általában feltételezik, hogy akármi legyen is az az intellektuális minőség, amely az embert emberré teszi, a nyelvi képesség ennek elengedhetetlen része. Sok tudós egyetért Ian Tattersall paleoantropológussal, aki azt írja, hogy „majdnem bizonyosan a nyelv feltalálása” volt az a „hirtelen és kiemelkedő” esemény, amely az emberi minőség megjelenésének „felszabadító ingere” volt az evolúció során – a „nagy ugrás”, ahogy Jared Diamond nevezte, valamely genetikai esemény eredménye, amely újrahuzalozta az agyat, ezzel lehetővé téve az emberi nyelv kialakulását a maga gazdag szintaxisával, amely a gondolat kifejezési módjainak sokaságát biztosítja, s amely előfeltétele volt a társadalmi fejlődésnek és azoknak a gyökeres viselkedésváltozásoknak, amelyeket a régészeti leletek tanúsítanak; ezt szokás gyanítani az Afrikából történt gyors kivándorlás hátterében is, ahol a más tekintetben modern ember a jelek szerint már többszázezer éve jelen volt. A nézet hasonló a karteziánusokéhoz, csak erősebb: ők a normális nyelvhasználatban látták a legvilágosabb empirikus bizonyítékot arra, hogy a másiknak is olyan elméje van, mint nekünk, de nem tekintették ezt az elme ismérvszerű bizonyítékának és az emberi minőség alapjának.
Ha ez az általános kép valamennyire is érvényes, a nyelv kialakulása igen kurta dolog lehetett, habár az evolúciós folyamat hozzánk felettébb közeli szakaszában játszódott le. Persze számos előzménye volt, amelyek kétségtelenül hosszú evolúciós történetre mennek vissza. Például a középfül csontjai csodálatos hangerősítő rendszert alkotnak, amely bámulatra méltó módon alkalmas a beszéd értelmezésére, de úgy tűnik, hogy a hüllők állkapcsának elvándorlásával keletkeztek az új agykéreg emlősökben végbement megnövekedésének mechanikus eredményeként, amely, úgy mondják, 160 millió évvel ezelőtt kezdődött. Túlságosan keveset tudunk a fogalmi rendszerekről ahhoz, hogy sokat mondhassunk róluk, de ésszerű feltételeznünk, hogy hosszú történetük volt az emberszabásúak különválását követően, olyan eredményekkel, amelyeknek másutt nincs közeli megfelelőjük. De a nyelv evolúciójának kérdése összefügg azzal, hogyan szerveződtek ezek az előzmények nyelvi képességgé, talán valamely csekély genetikai esemény segítségével, amely döntő újításhoz vezetett. Ha ez így van, akkor maga a nyelv evolúciója már rövid lehetett, s ezeknek a spekulációknak van némi közük ahhoz, hogy a nyelv milyenfajta vizsgálata tekinthető valószínűleg célravezetőnek.
Tattersall szerint a nyelv „lényegében egyértelmű a szimbolikus gondolkodással”. Részletesebben szólva, amint az 1974-es szimpózium egyik kezdeményezője, a Nobel-díjas François Jacob megjegyezte, „a nyelvnek az egyének közötti kommunikáció rendszereként betöltött szerepe csak másodlagosan jött volna létre”. Ezzel talán az 1974-es konferencia vitáira utalt, ahol egy másik Nobel-díjas, Salvador Luria volt az egyik leghevesebb védelmezője annak a nézetnek, hogy a kommunikáció szükségletei nem jelentettek volna „erőteljes kiválasztódási nyomást a nyelvhez hasonló rendszer létrejöttéhez”, különös tekintettel annak „az elvont vagy alkotó gondolkodás kifejlődésével” való kapcsolatára. „A nyelvnek az a tulajdonsága, amely egyedivé teszi, nem annyira a cselekvésekre való utasítások közlésében játszott szerepén alapul”, vagy az állati kommunikáció valamely más általános tulajdonságain, folytatja Jacob, mint inkább „a szimbolizálásban, kognitív képek felkeltésében”, a valóságról alkotott fogalmaink „formába öntésében”, gondolkodásra és tervezésre való képességünk kialakításában játszott szerepén, azon az egyedi tulajdonságán keresztül, hogy lehetővé teszi „jelek végtelen kombinációinak” létrehozását és ennélfogva „lehetséges világok mentális megalkotását”. Ezek a gondolatok visszavezetnek a tizenhetedik század kognitív forradalmához.
Jacob azt a közvélekedést is hangsúlyozta, hogy az evolúcióval kapcsolatos kérdésekre adott válaszok „sok esetben … alig lehetnek mások, mint többé vagy kevésbé ésszerű találgatások”. A legtöbb esetben tán még azok sem. Egy olyan példa, ami talán érdekes lehet itt, a méhek kommunikációs rendszerének evolúciója, amely szokatlan annyiban, hogy az információ elvben végtelen (folyamatos) változatosságban való továbbítását teszi lehetővé. A mézelő és fullánktalan méheknek több száz faja létezik, ezek közül egyeseknek van valamiféle kommunikációs rendszerük, másoknak nincs, bár mindegyikük mégis elég jól fenn tud maradni. Úgyhogy az összehasonlító elemzésnek tág tere nyílik. A méheket mérhetetlenül könnyebb tanulmányozni, mint az embereket, mindenféle tekintetben. Mégis keveset tudunk róluk. Szórványos az irodalom is. A legrészletesebb újabb áttekintés, amelyet láttam, Fred Dyer entomológus tollából, megjegyzi, hogy a térbeli információ motoros parancsokká alakításának, illetve a többi méh esetében a fordított eljárásnak még a legalapvetőbb komputációs problémái is „talányosak” számunkra. „Nem tudjuk, miféle neurális események húzódhatnak meg ezen különféle leképezési folyamatok mögött”, teszi hozzá, az pedig, hogy mindezeknek mi lehet az evolúciós eredete, alig több, mint merő spekuláció. E téren semmi olyasmi nincs tehát, mint az emberi nyelv kialakulásáról írott óriási irodalom és a róla tett magabiztos kijelentések – ezt is bízvást „talányosnak” tekinthetjük.
Hozzátehetjük ehhez a tizenhetedik-tizennyolcadik századi filozófia még egy felismerését, amelynek gyökerei egyenesen Arisztotelésznek a később mentális entitásokként értelmezett dolgokkal kapcsolatos elemzésére mennek vissza: hogy tudniillik az emberi nyelvnek még a legelemibb fogalmai sem kapcsolódnak az elmétől független tárgyakhoz a szimbólumok és a külső világ azonosítható fizikai jellemzői közötti referencia-szerű viszony révén, amint az az állati kommunikációs rendszerekben egyetemesen érvényesnek látszik. Inkább az emberi „megismerési képesség” kreációi ezek, amelyek a külső világra bizonyos nézőpontokból való utalás bőséges eszközeivel látnak el bennünket, de olyan mentális műveletek révén egyénítődnek, amelyek nem vezethetők vissza annak a dolognak a „sajátlagos természetére”, amelyről beszélünk, ahogyan Hume egy évszázadnyi kutatások eredményeit összegezte. Julius Moravcsik „aitiációs szemantikaelmélete” ezen gondolatok egy részének egy újabb fejleménye, arisztotelészi gyökerekkel és bőséges következményekkel a természetes nyelvi szemantikára nézve.
Fontos megjegyzések ezek a természetes nyelv elemi szemantikájával kapcsolatban, amelyek szerint annak alapelemei úgy viszonyulnak az elmétől független világhoz, ahogy a fonológia belső elemei, nem referencia-szerű viszony révén, hanem a fogalmak és cselekvések sokkal bonyolultabb fajtáinak részeként. Meg se próbálom ezt itt részletesebben kifejteni, de azt hiszem, hogy az efféle meggondolások, ha komolyan végigkövetjük őket, oda vezetnek, hogy hiábavaló próbálkozás a természetes nyelvi szemantikát valamiféle „szó–tárgy” viszonyra alapozni, akármilyen bonyolultan fogjuk is fel a „tárgy” fogalmát, mint ahogyan hiábavaló lenne a természetes nyelvi fonetikát valamiféle „jel–hang” viszonyra építeni, ahol a hangok felépített fizikai események lennének – esetleg modellek mozgásaira alapozott leírhatatlan négydimenziós konstruktumok, minden további kérdést a fizikusok illetékességi körébe utalva, vagy ha a dolgot még reménytelenebbé akarjuk tenni, a szociológusokéba is. Általában elfogadott dolog, hogy ezek a próbálkozások elhibázottak volnának a nyelv hangzó oldalára vonatkozólag, és azt hiszem, a következtetés éppolyan ésszerű a jelentés oldalán is. Minden megnyilatkozás során történik egy fizikai esemény, de ez nem jelenti azt, hogy valamiféle mitikus viszonyt kell keresnünk egy olyan belső objektum, mint a /ta/ szótag, és egy azonosítható, az elmétől független esemény között; ugyanígy minden utalási aktusban benne van a tapasztalt vagy elképzelt világ valamely komplex aspektusa, amelyre az aktus a figyelmet irányítja, de ez nem jelenti azt, hogy a referencia viszonya léteznék a természetes nyelvben. Szerintem nem létezik, még a legprimitívebb szinten sem.
Ha mindezzel általában jó nyomon járunk, legalább két alapprobléma merül fel a nyelvi képesség eredetével és az emberi intellektuális minőség hirtelen felbukkanásában játszott szerepével kapcsolatban: először, a minimális jelentéshordozó elemek alapszemantikájáé, még a legegyszerűbbeket is beleértve; és másodszor, azoké az elveké, amelyek a szimbólumok korlátlan és hierarchikusan szervezett kombinációit lehetővé teszik, s amelyek eszközt adnak a kezünkbe a nyelvhasználatra, annak minden vonatkozásában. Másrészről: a nyelvelmélet magvának – az Egyetemes Nyelvtannak, az UG-nek – rendelkezésünkre kell bocsátania először is a lehetséges szótári egységek egy strukturált inventáriumát, amelyek kapcsolatban állnak – vagy tán azonosak is – azokkal a fogalmakkal, amelyek a „megismerési képesség” elemeit alkotják; és másodszor, arra szolgáló eszközöket, hogy ezekből a szótári egységekből megalkossuk olyan belsődleges szerkezetek egy végtelen változatosságú tömegét, amelyek részt vesznek a gondolkodásban, az értelmezésben, a tervezésben és más emberi mentális cselekedetekben, és amelyek olykor külsővé is válnak (ki is mondódnak), ami, ha a fenti gondolatmenet helyesnek bizonyul, csupán másodlagos folyamat. Az első problémával, a látszólag ember-specifikus fogalmi és szókészlettel kapcsolatban jó meglátásokat tartalmazó elemzések állnak rendelkezésünkre a mondattani szerkezetekhez kapcsolódó viszonyfogalmakról és azokról a részlegesen elmén-belüli objektumokról, amelyek meghatározó szerepet játszanak benne (események, propozíciók stb.). De egyes leíró megjegyzéseken túl kevés eredmény van az utalási mechanizmus magvával kapcsolatban, amelyet a világról való beszélésben felhasználunk. A második probléma fél évszázada a nyelvészeti kutatás középpontjában áll, és előtte is hosszú történetre tekint vissza, ha más megfogalmazásban is.
A biolingvisztikai megközelítés kezdettől fogva magáévá tette azt a nézőpontot, amelyet R. G. Gallistel kognitív neurológus ma „a neurológia normájának” nevez: „a tanulás moduláris felfogását”: azt a következtetést, hogy a tanulás minden állatfaj esetében specializált mechanizmusokon, meghatározott úton-módon való „tanulási ösztönökön” alapul. Szerinte ezekre a mechanizmusokra úgy kell gondolnunk, mint „az agyon belüli szervekre”, amelyek olyan állapotokat érnek el, amelyekben meghatározott fajta műveleteket végeznek. A „szélsőségesen ellenséges környezetektől” eltekintve külső tényezők kiváltó és alakító hatására, többé-kevésbé reflexív módon és belső tervrajzuknak megfelelően váltanak át egyik állapotból a másikba. Ez „a tanulás folyamata”, bár a „növekedés” megfelelőbb kifejezés lenne, amely elkerüli a „tanulás” szó félrevezető mellékjelentéseit. Ezeket a gondolatokat összekapcsolhatjuk Gallistelnek a mozgás szerveződésével kapcsolatos enciklopédikus munkájával, amely olyan „strukturális megszorításokon” alapul, amelyek „határokat szabnak azoknak a megoldásoknak, amelyekkel egy állat egy tanulási helyzetben előállhat”.
A tanulás moduláris elméletéből persze nem következik, hogy a modul összetevői csak benne fordulnak elő: egy bizonyos szinten mindenki feltételezi, hogy nem így van – gondoljunk például a sejtekre. Annak a szerveződési szintnek a kérdése, amelyben a csak rá jellemző tulajdonságok felmerülnek, biológiai szempontból továbbra is alapkérdés marad, ahogyan az 1974-es konferencián is az volt. Gallistel megjegyzései felidézik a „mederbe terelés” fogalmát, amelyet C. H. Waddington vezetett be az evolúció és a fejlődés biológiájába hatvan évvel ezelőtt, olyan folyamatokra utalva, amelyek „úgy vannak alakítva, hogy meghatározott végeredményre vezessenek a reakció során fennálló körülmények kisebbfajta változásaitól függetlenül”, így biztosítva „a normális, azaz optimális típus létrehozását a létezés elkerülhetetlen véletlenszerűségei közepette”. Ez a nyelvnek az egyénen belüli növekedésére vonatkoztatva helyénvaló leírásnak látszik. A nyelvi képesség tanulmányozásának egyik központi problémája azoknak a mechanizmusoknak a felfedezése, amelyek az eredményeket az „optimális típusokra” korlátozzák.
A modern biológia kezdeteitől fogva tudvalévő, hogy a szervezeten belüli fejlődési megszorítások és architekturális-strukturális elvek nem csupán a szervezetek növekedését, hanem evolúciójukat is befolyásolják. Egy klasszikus kortárs tanulmányban Maynard Smith és társai a felismerés poszt-darwiniánus változatát Thomas Huxley-ra vezetik vissza, akinek feltűnt, hogy létezhetnek „előre meghatározott módosítási útvonalak”, amelyek a természetes kiválasztódást arra késztetik, hogy „korlátozott számú és fajtájú változatokat hozzon létre” minden egyes faj esetében. Áttekintenek számos különféle ilyen megszorítást a szerves világban és leírják, hogyan vezet „a fenotipikus változatosság korlátozásához a fejlődési rendszer szerkezete, jellege, összetétele vagy dinamikája”. Arra is rámutatnak, hogy az ilyen „fejlődési megszorítások kétségtelenül jelentős szerepet játszanak az evolúcióban”, bár egyelőre „kevés egyetértés mutatkozik jelentőségüket illetőleg a kiválasztódás, a sodródás, és a többi hasonló tényező szerepéhez képest az evolúciós történések alakításában”. Körülbelül ugyanabban az időben Jacob azt írta, hogy „az embrionális fejlődést irányító szabályok”, amelyek majdnem teljes mértékben ismeretlenek, együttműködnek más fizikai tényezőkkel abban, hogy „korlátozzák a szerkezetek és funkciók lehetséges változásait” az evolúciós fejlődés során, ezzel „architekturális megszorításokat” biztosítva, amelyek „korlátozzák az adaptáció mértékét és megfelelő irányba terelik az evolúciós mintákat”, hogy egy későbbi nézetet idézzünk. Azok közül, akik munkájukat ezeknek a témáknak szentelték, a legismertebbek D’Arcy Thompson és Alan Turing, akik nagyon erős álláspontot foglaltak el az ilyen tényezőknek a biológiában betöltött központi szerepét illetően. Az elmúlt években a kutatók ilyen meggondolásokat hangoztattak a fejlődés és az evolúció számos különféle problémájával kapcsolatban, a baktériumok sejtosztódásától az agykérgi hálózatok szerkezetének és működésének optimalizálásáig, még az olyan kitételektől sem riadva vissza, hogy az élő szervezetek „a lehetséges agyak legjobbikával” rendelkeznek, ahogy Chris Cherniak számítógépes neurológus megfogalmazta. Ezek a problémák a kutathatóság határait feszegetik, de jelentőségüket senki sem vitatja.
Feltéve tehát, hogy a nyelvi képesség a többi biológiai rendszer általános tulajdonságaival rendelkezik, három tényezőt kell keresnünk, amelyek beleszólnak a nyelvnek az egyénben való növekedésébe:
(1) A genetikai tényezőket, amelyek láthatólag szinte egyformák az egész faj tekintetében: ezek alkotják az UG tárgyát. A genetikai adottság a környezet bizonyos részeit nyelvi tapasztalatként értelmezi (ez nem triviális feladat, amelyet a kisgyermek reflexív módon hajt végre), és meghatározza a nyelvi képesség fejlődésének általános menetét az elért nyelvekig.
(2) A tapasztalatot, amely változatossághoz vezet, ha egy meglehetősen szűk sávon belül is, akárcsak az emberi minőség más alrendszereinek az esetében és akárcsak a szervezetben általában.
(3) További elveket, amelyeknek érvényessége nem szorítkozik a nyelvi képességre.
A harmadik tényező a lehetséges végeredményeket korlátozó, strukturális architektúrával bíró elveket foglal magában, mint például a hatékony komputáció elveit, amelyektől azt várnánk, hogy különleges jelentőségük legyen az olyan komputációs rendszerek esetében, mint amilyen a nyelv, s amelyek meghatározzák az elérhető nyelvek általános jellegét.
A harmadik tényező iránti érdeklődés arra a Galilei-féle sejtésre megy vissza, hogy „a természet tökéletes” az árapálytól a madarak röptéig, és hogy a tudósnak az a feladata, hogy felfedezze, pontosan milyen értelemben igaz ez. Newton bizakodása, hogy a Természetnek „nagyon egyszerűnek” kell lennie, ugyanezt az intuíciót tükrözi. Akármennyire homályos is, ez a sejtés arról, amit Ernst Häckel a természet „szépségre való törekvésének” („Sinn für das Schöne”) nevezett, a modern tudomány vezérelve egészen annak modern kori kezdetei óta.
A biológusok általában másképp gondolkoznak kutatásuk tárgyáról. Jacob szóképét folytatva, ha a természet olyan ezermesterhez hasonlít, aki megpróbálja a tőle telhető legjobbat kihozni a rendelkezésére álló anyagokból – gyakorta bizony elég gyatra munkát végez: legalábbis az emberi intelligencia szemmel láthatólag mindent elkövet, hogy ezt magára bizonyítsa. Gabriel Dover brit genetikus a többségi véleményt fogalmazza meg, amikor azt mondja, hogy „a biológia fura és zavaros dolog, s a „tökéletesség” a legkevésbé megfelelő szó annak leírására, ahogy a szervezetek működnek, s különösen mindarra, amit a természetes kiválasztódás produkál”. (Ahogy hangsúlyozza is azonban, és ahogy minden biológus tudja, „mindezt” csak részben a természetes kiválasztódás produkálja – de hogy pontosan mekkora részben, annak számszerű megállapítására jelenlegi eszközeink nem alkalmasak.) Ezeknek az elvárásoknak van is értelmük olyan rendszerekkel kapcsolatban, amelyeknek hosszú és bonyolult evolúciós történetük van, számos véletlennel tarkítva, súlyosbítva az evolúciós történések utóhatásaival, amelyek a problémák nem-optimális megoldásaihoz vezetnek, és így tovább. De ez a logika nem alkalmazható a viszonylag hirtelen kialakulás eseteire, amelyek éppenséggel vezethetnek olyan rendszerekhez, amelyek nem hasonlítanak a több millió éves Jacob-féle „barkácsolás” bonyolult eredményeire, talán inkább a hópelyhekre, vagy a levélállásokra, vagy arra, hogy a sejtek gömbbé, nem pedig kockává osztódnak, vagy a poliéder alakú építőanyagokra, vagy sok másra, ami megtalálható a természetben. A minimalista programot az a gyanú motiválja, hogy valami ilyesmi lehet igaz az emberi nyelvre is, és azt gondolom, hogy az utóbbi évek munkája adott némi okot arra, hogy elhiggyük: a nyelv sok tekintetben optimális megoldás azokra a feltételekre, amelyeket ki kell elégítenie, sokkal inkább, mint akár csak néhány évvel ezelőtt is képzeltük volna.
Visszatérve a régi időkhöz: az ötvenes évek strukturalista/behaviorista keretei között a mai UG legközelebbi megfelelői a Trubetzkoy, Harris és mások által kifejlesztett procedurális megközelítések voltak, amelyeket arra terveztek, hogy a nyelvi egységeket és azok mintázatait nyelvi adatok korpusza alapján határozzák meg. Ezek a legjobb esetben sem vezethetnek túl messzire azonban, akármekkora is a korpusz és akármilyen futurisztikus számítógépes eszközöket használnak is hozzájuk. Még az elemi formális és jelentéshordozó egységeknek, a morfémáknak sincs az a „gyöngyök a zsinegen” jellegük, amely a procedurális megközelítésekhez szükséges lenne, hanem sokkal áttételesebben kapcsolódnak a hangalakokhoz. Természetüket és tulajdonságaikat az az elvontabb komputációs rendszer határozza meg, amely a kifejezések korlátlan sorát képes létrehozni. A generatív nyelvtan legkorábbi megközelítései ennélfogva feltételezték, hogy a genetikai adottságok biztosítanak egy általános formátumot a szabályrendszerek számára és egy módszert ennek optimális megvalósítására a tapasztalati adatoknak megfelelően. Konkrét javaslatok is születtek akkor és a következő években. Elvben lehetséges megoldást nyújtottak a nyelvelsajátítás problémájára, de csillagászati léptékű számításokra volt szükség hozzájuk, és ezért nem mondható, hogy komolyan meggyürkőztek volna a feladatokkal.
Azokban az években az erőfeszítések fő iránya egészen más volt, mint ahogy ma is az. Lehet, hogy ma már nehéz elhinni, de ötven éve általános vélekedés volt, hogy a nyelvi leírás alaptechnológiája készen áll, és hogy a nyelvek változatossága olyan nagymérvű, hogy nem valószínű, hogy bármi általánosat fel lehetne fedezni bennük. Amint megpróbáltunk a nyelvek tulajdonságairól meglehetősen explicit kijelentéseket tenni, azonnal kiderült, milyen keveset tudunk, bármely területen. Minden konkrét javaslattal szemben ellenpéldák valóságos kincsesbányája tárult fel, következésképp a leíró adekvátság bármily korlátozott megközelítése is bonyolult és változatos szabályrendszerek felállítását tette szükségessé. Ez nagyon ösztönzőleg hatott a nyelv vizsgálatára, de egyben komoly kutyaszorítót is jelentett, mivel a legalapvetőbb meggondolások is arra a következtetésre vezettek, hogy az UG-nek szigorú megszorításokat kell tennie a lehetséges kimenetekre ahhoz, hogy számot tudjon adni a nyelvelsajátításról, hogy elérje az úgynevezett „magyarázó adekvátságot”. Ezeket néha „ingerszegénységi” problémáknak szokás nevezni a nyelvészetben, bár a kifejezés félrevezető, mivel ez – a már Platónnál is felmerülő problémák egy változataként – csupán speciális esete a szerves növekedés bármely formájánál felmerülő alapkérdéseknek, beleértve a kognitív növekedést is.
Számos utat kipróbáltunk, hogy e feszültséget megpróbáljuk feloldani. A legsikeresebbnek az az igyekezet bizonyult, hogy általános, az UG-nek – vagyis a genetikai adottságnak – tulajdonított elveket fogalmazzunk meg, ami azután némileg csökkentett terjedelmű maradékát hagyta hátra azoknak a jelenségeknek, amelyeknek valahogyan a nyelvi tapasztalatból kellett következniük. Ezeknek a megközelítéseknek volt némi sikerük, de az alapfeszültségek feloldatlanok maradtak az 1974-es konferencia idején.
Néhány éven belül a tájkép alaposan megváltozott. Ez részben annak volt köszönhető, hogy új anyagok hatalmas tömege merült fel a korábbiaknál sokkal mélyebben szántó tanulmányok révén, részben annak, hogy új vizsgálati területek nyíltak meg. Körülbelül huszonöt évvel ezelőtt ez a munka az UG egy radikálisan eltérő megközelítésében kristályosodott ki, az „elvek és paraméterek” (P&P) keretében, amely először kínált reményt arra, hogy a leíró és a magyarázó adekvátság közötti feszültség feloldódhat. Ez a megközelítés teljesen meg akarta szüntetni a formátum-keretet, s vele együtt a szabályok és szerkezetek hagyományos fogalmát, amely a generatív grammatikába is elég nagymértékben átkerült. Ebben a tekintetben a P&P sokkal radikálisabb eltérést jelentett a kétezer-ötszáz éves gazdag hagyománytól, mint a korai generatív nyelvtan. Az új keret robbanásszerű fellendülést hozott a legkülönfélébb típusokba sorolható nyelvek kutatásában, korábban nem is sejtett új problémákhoz vezetett, olykor még válaszokhoz is ezekre a problémákra, és a nyelvelsajátítással és -feldolgozással foglalkozó szomszédos tudományterületek újraéledéséhez. Ez utóbbiak alapkérdéseiket az UG elveinek rögzített rendszerén belüli paraméter-beállítások formájában fogalmazták újjá. A területen jártasak közül ma senkinek sincs semmilyen illúziója abban a tekintetben, hogy az efféle kutatások végső horizontja akár csak látótávolságban is volna, nemhogy kézzelfogható közelségben.
A formátum-keret elvetése jelentős hatással volt a biolingvisztikai programra is. Ha – amint feltételeztük – a nyelvelsajátítás az UG formátuma által rendelkezésre bocsátott lehetőségek közötti választás kérdése, akkor a formátumnak dúsnak és jól tagoltnak kell lennie, s viszonylag kevés választási lehetőséget hagyhat; ellenkező esetben a magyarázó adekvátság nem érhető el. A legjobb nyelvelméletnek tehát egyéb szempontokból igen kevéssé kielégítőnek, a lehetséges megvalósulások körét korlátozó, kizárólag az emberi nyelvre vonatkozó feltételek bonyolult és hosszú sorával megszorítottnak kellett lennie. Az elvszerű magyarázat alapvető biológiai kérdése még felmerülni sem nagyon merülhetett fel, következésképp a nyelv evolúciójával kapcsolatos komoly vizsgálódásra igencsak halvány kilátás volt; nyilvánvaló, hogy minél változatosabbak és tekervényesebbek a csak a nyelvre érvényes feltételek, annál kevesebb remény van az UG evolúciós eredetének ésszerű megragadására. Efféle kérdések is felmerültek az 1974-es szimpóziumon és más korabeli alkalmakkor, de látszólag megoldhatatlan problémákként nyitva is maradtak.
A P&P keret ezeknek a feszültségeknek a feloldására is reményt nyújtott. Ha ez a keret érvényesnek bizonyul, elmondhatjuk, hogy a nyelvelsajátítás egyszerű paraméter-beállítás kérdése, s ilyenformán teljesen elválasztható a nyelvtan megmaradó formátumától: az UG elveitől. Nincs többé fogalmi akadálya azon remény teljesülésének, hogy az UG egy sokkal egyszerűbb formára lesz hozható, és hogy a nyelv komputációs rendszereinek alaptulajdonságaira elvszerű magyarázat lesz található ahelyett, hogy a nyelvtanoknak az egyes nyelvekre szabott, erősen restriktív formátuma alapján ki kellene kötnünk őket. A nyelvi képességek fenti három tényezőjére visszatérve: a P&P-keret elfogadásával komoly fogalmi akadály hárul el a magyarázat terhének az (1) tényezőről, a genetikai adottságokról, a (3) tényezőre, a strukturális architektúra és a komputációs hatékonyság nyelvtől független elveire való áthárítása elől, miáltal bizonyos válaszok születhetnek a nyelv biológiájának, természetének és használatának, sőt talán még a nyelv evolúciójának alapkérdéseire is.
Amint a formátum-keret által ránk kényszerített fogalmi korlátok leomlottak, a siker nagyobb reményével próbálhatjuk meg pontosítani azt a kérdést, hogy mi adhat elvszerű magyarázatot a nyelv tulajdonságaira, és nekigyürkőzhetünk a nyelv biológiájával kapcsolatos egyik legalapvetőbb kérdésnek: Milyen mértékben közelíti meg a nyelv az optimális megoldást azon feltételek között, amelyeket ki kell elégítenie ahhoz, hogy egyáltalán használható legyen, az adott nyelven-kívüli strukturális architektúra mellett? Ezek a feltételek visszavisznek bennünket a nyelvnek Arisztotelész óta hagyományos jellemzéséhez, amely szerint a nyelv olyan rendszer, amely hangalakokat jelentésekkel kapcsol össze. Manapság úgy mondanánk, hogy a nyelv által generált kifejezéseknek kétféle határfelületi (interfész-) feltételt kell kielégíteniük: az érzékelési-mozgási (szenzomotoros) rendszer és – az emberi intellektuális minőséghez és a különféle beszédaktusokhoz hozzájáruló – fogalmi-szándékbeli (konceptuális-intencionális) rendszer által ráróttakat.
A nyelv tulajdonságainak valamely magyarázatát akkor tekinthetjük elvszerűnek, ha visszavezethető a határfelületi rendszerek tulajdonságaira, meg a komputációs hatékonysággal és hasonlókkal kapcsolatos általános meggondolásokra. A határfelületi rendszerek ettől függetlenül is önmagukban tanulmányozhatók, összehasonlító módon is, ami mostanában igen produktív módon folyik. Ugyanez igaz a hatékony komputáció elveire, amelyeket az utóbbi időben sokan és fontos eredményeket felmutatva alkalmaznak a nyelvre, és amelyek talán szintén alávethetők összehasonlító vizsgálatoknak is. Különféle módokon lehet tehát tisztázni és megpróbálni megoldani a nyelv biológiájának egyes alapproblémáit.
Ezen a ponton át kellene térnünk az itt lehetségesnél szakszerűbb beszédmódra, de néhány informális megjegyzés azért segíthet legalább az általános látképet felvázolni.
A nyelvi képességgel kapcsolatos egyik legelemibb tény az, hogy diszkrét módon végtelen rendszer, ami a szerves világban ritka. Bármely efféle rendszer egy olyan primitív műveleten alapul, amely már megkonstruált objektumokat véve új objektumot szerkeszt belőlük: a legegyszerűbb esetben egy belőlük álló halmazt. Nevezzük ezt a műveletet Egyesítésnek. Vagy az Egyesítésre, vagy valami vele egyenértékűre mindenképp szükség van. Ha rendelkezésünkre áll az Egyesítés, azonnal a kezünkben van hierarchikusan strukturált kifejezések egy korlátlan rendszere. Az ember evolúciójában bekövetkezett „nagy ugrás” legegyszerűbb leírása az lenne, hogy az agy, talán valamilyen csekély mutáció révén, újrahuzalozódott az Egyesítés műveletének a lehetővé tételére. Ezzel egyből megteremtődött az emberi evolúció ezen drámai pillanatában lezajlott esemény alapjának központi része, legalábbis elvben; a még hiányzó részleteket beilleszteni azért távolról sem triviális feladat. Vannak a nyelv evolúciójával kapcsolatban olyan spekulációk is, amelyek egy sokkal bonyolultabb folyamatot posztulálnak: először valamilyen mutációt, amely lehetővé tette a kéttagú kifejezések megalkotását, ami talán kiválasztódási előnnyel járt azáltal, hogy a szótári egységekre fordítandó memóriaterhelést lecsökkentette; azután további mutációkat, amelyek egyre nagyobb kifejezések megalkotását tették lehetővé; és végül a nagy ugrást, amely az Egyesítés műveletének megszületését jelentette. Lehet, hogy a korábbi lépésekre valóban sor került, bár erre a hiedelemre sem empirikus, sem komoly fogalmi érvek nincsenek. Takarékosabb okoskodás az, hogy ezek nem mentek végbe, és hogy a nagy ugrás lényegében pillanatnyi esemény volt, egyetlen egyén életében, aki ettől rögtön messze a többiekénél magasabb rendű intellektuális képességekre tett szert, amelyeket aztán továbbadott a leszármazottainak, és amelyek idővel uralkodóvá váltak. Ez a legjobb esetben is csupán ésszerű találgatás, mint ahogy az efféle dolgokkal kapcsolatos mindenféle spekuláció az, de többé-kevésbé az elképzelhető legegyszerűbb, és nem mond ellent semminek, amit tudunk vagy hihető módon feltételezünk. Nehéz elképzelni, milyen magyarázatot lehetne adni az emberi evolúcióról, amely legalább ennyit nem feltételezne, így vagy úgy.
Hasonló kérdések merülnek fel a nyelvnek az egyénben való növekedéséről is. Általában felteszik, hogy van egy kétszavas szakasza, egy háromszavas szakasza, és így tovább, a végső nagy ugrásig, a korlátlan generálás beindulásáig. Ezt tapasztaljuk a beszédprodukcióban, de azt is megfigyelték, hogy a korai szakaszban a gyermek sokkal bonyolultabb kifejezéseket is megért, és hogy a hosszabb kifejezések véletlenszerű módosítása – még az olyan egyszerű változtatások is, mint a funkciószavaknak az UG-vel vagy a felnőtt nyelvvel összeegyeztethetetlen elhelyezése – a gyermek összezavarodásához vagy a szerkezet félreértelmezéséhez vezet. Lehetséges, hogy a korlátlan Egyesítés, és mindaz, ami még az UG-ben ehhez kell, már egyből megvan, de külsődleges okokból, memória- vagy figyelem-korlátok és hasonlók miatt csak korlátozott módokon manifesztálódik. Ezeket a dolgokat is tárgyalta az 1974-es szimpózium, és ma már sokkal rendszeresebben és hatásosabban vizsgálhatók.
Az Egyesítés legkorlátozottabb esete egyetlen objektumra alkalmazva egytagú halmazt hoz létre. Az erre az esetre való korlátozás adja az „eggyel nagyobb” függvényt, amiből a természetes számok elméletének a többi része ismeretes módon levezethető. Ez lehetséges választ sugall arra a problémára, amelyen Wallace a tizenkilencedik század végén olyan sokat törte a fejét: az ő szavaival élve arra, hogy „a matematikai képesség gigantikus fejlődését teljességgel képtelen megmagyarázni a természetes kiválasztódás, ezért ennek valamely teljesen független okra kell visszamennie”, hiszen hosszú ideig egyáltalán nem használtuk. Egy lehetőség az, hogy a természetes számok a nyelvi képesség valamely egyszerű megszorításán alapulnak, tehát nem Isten adta őket, Kronecker híres aforizmája szerint, bár a többit már az ember alkotta, ahogy az aforizma folytatódik. A matematikai képesség eredetét a nyelvi műveletek absztrahálásával magyarázó spekulációk nem ismeretlenek. Vannak nyilvánvaló problémák, köztük a sérülés esetén bekövetkező disszociáció és a lokalizációs különbség, de ezek jelentősége számos okból nem világos (például egy képesség megléte és használata közötti különbség kérdése miatt). Valami lehet azért ezekben az elképzelésekben, s talán éppen a fentiek szerint.
A komputációs hatékonyság elemi meggondolásai ismét más feltételeket szabnak a hangalak és jelentés összekötésének feladatára adandó optimális megoldásnak. Mára kiterjedt irodalma van az efféle problémáknak, és azt hiszem, elmondható, hogy jelentős előrehaladás történt az elvszerű magyarázat felé való közeledés terén. Még világosabb, hogy ezek az erőfeszítések kielégítették az értelmes kutatási programokkal szemben támasztható egyik alapvető követelményt: ösztönözték a valamilyen régi probléma megoldására képes kutatásokat, miközben még gyorsabban felszínre hoztak újabbakat, korábban észre nem vetteket és alighogy megfogalmazhatókat, és nagyban gazdagították a leíró és magyarázó adekvátság empirikus kihívásait, amelyekkel miattuk szembe kellett nézni. Ráadásul, első ízben nyitottak valós lehetőséget arra, hogy a magyarázó adekvátságon túllépve a fenti módon közeledjenek az elvszerű magyarázat felé.
Az elvszerű magyarázat keresése során rettentő feladatokkal kerül szembe az ember. A célokat viszonylag világosan meg tudjuk fogalmazni. Persze nem tudhatjuk előre, mennyire lehet elérni őket – vagyis hogy a nyelvi képesség állapotai mennyiben tulajdoníthatók általános elveknek, amelyek ráadásul esetleg az élő szervezetekre általában is érvényesek. Minden egyes lépéssel, amelyet e cél felé megteszünk, egyre világosabban meg tudjuk ragadni azokat a tulajdonságokat, amelyek egyedül a nyelvi képességre jellemzőek, miközben több száz éve felmerült problémákra még mindig nincs megfelelő válaszunk. Ezek közé tartozik az a kérdés, hogy a „mentálisnak nevezett” tulajdonságok hogyan viszonyulnak „az agy szervi szerkezetéhez”. Az ilyen problémák még a rovarok esetében sem tekinthetők megoldottaknak, s egyedi és mélyen rejtélyes vonatkozásokkal terhesek, ha az emberi minőséget és annak evolúciós eredetét vesszük szemügyre.
Š Noam Chomsky. A szöveg közlése a szerző engedélyével történt.
Az előadás szövegét Siptár Péter fordította a Magyar Tudomány c. folyóirat számára, melynek 2004. novemberi számában jelenik meg.