Komlósy András: Miért nincs még meg a leadandó cikk cime?

Tisztelt hallgatóság!

Elöljáróban szeretném hangsúlyozni, hogy előadásom munkabeszámoló jellegű. Témája egy tízegynéhány éve indult kollektív munkálatnak a keretébe illeszkedik.

      Ennek a projektumnak a többi résztvevője mára már azt is elfelejtette, hogy egyáltalán részt vett benne, mert olyan régen leadták az általuk írt tanulmányokat. Nekem jobb a memóriám: én még nem feledkeztem meg a munkálatról, sőt azt is tudom, hogy még meg kell írnom benne a saját fejezetemet. Igaz, arra sajnos már én sem emlékszem, hogy miről is szól ez az egész projektum. A tárgyalt kérdés szempontjából azonban ennek a kérdésnek végső soron nincs jelentősége: előadásom megáll a saját lábán ezek nélkül a keretek nélkül is.

      Konkrétan maga a tárgyalandó probléma távolról sem mondható ismeretlennek a kedves kollégák előtt, mivel a mindennapi életünkből igen jól ismert tényállástípusok egyikének a sajátosságait kísérlem meg leírni. Azét a tényállástípusét, amelyben fennáll az, hogy az általam leadandó cikknek nincs még meg a címe (-- sem). Ahogy elnézem a hallgatóságot, a jelenlévők igen nagy részének volt már módja ezen tényállástípusról közvetlen tapasztalatokat szerezni. És valószínűleg mindannyiukban -- ahogy bennem is -- megfogalmazódott már az ehhez kapcsolódó legfontosabb kérdés, amelynek explicit formája leginkább így hangozhat: "Hogy a fenébe is van ez?"

      Nem állíthatom tehát azt, hogy az előadásomban feszegetett kérdések meglepőek és újszerűek lennének -- éppen ellenkezőleg: a probléma, amelyről beszélni szeretnék, meglehetősen régi keletű, sokan ismerik. Annak, hogy én most mégis ezzel a témával foglalkozom, két főbb oka van. Egyrészt az, hogy a kérdést -- ismert volta ellenére -- mindmáig senki sem tette alapos tanulmányozás tárgyává. Legfőbb ideje tehát annak, hogy valaki megtegye az első lépéseket a rejtély megoldása felé vezető úton.

      A témaválasztás másik oka pedig az, hogy a munkálat keretében ezt a témát sózták a nyakamba. Ennek az utóbbi ténynek (mármint a nyakbasózásnak) két említésre érdemes következménye is van. Az egyik az, hogy a munkálat kezdete óta a más témákat érintő összes eredeti ötletemet, gondolatomat és meglátásomat gondolkozás nélkül egytől-egyig azonnal félrehajítom. Ha ugyanis az időmet azok kidolgozására fordítanám, akkor nem haladnék a projektummal. Ezzel egyben, úgy vélem, példás önfegyelemről teszek tanúbizonyságot.

      A másik következmény az ún. "fehérelefánt-effektus". Az elnevezés egy régi keleti tanmesére utal, amelyben a halálán lévő apa megmondja a fiainak, hogy hol keressék majd örökségüket, az általa elásott kincseket, de azt is közli velük, hogy a kincshez csak akkor juthatnak el, ha ásás közben nem gondolnak a fehér elefántra. Namármost, ilyenek a projektumtanulmányok is: csak akkor készülhetnek el, ha írásuk közben más témáknak még a létezésére sem gondolunk. A tanmesében szereplő fiúk még ma is ásnak, a projektumtanulmány pedig nem halad.

      A témaválasztás motivációjáról ennyi ezúttal elég is lesz. A részletes tárgyalás előtt azonban néhány szót arról is kellene ejtenünk, hogy -- ismert volta ellenére -- mik a téma eddigi negligálásának az okai. Talán nem tévedek, ha a legfőbb okok között is az első helyen említem a jelenségkör igen komplex jellegét. Határterületi jelenségről van ugyanis szó; valójában több tudományterületen is igen alapos képzettséggel kell rendelkeznie annak, aki a siker reményében szeretne belevágni a leírásába. Hogy csak néhányat említsek ezek közül: a nyelvtudomány számtalan ága, tudományfilozófia, kognitív tudományok, gasztroenterológia, számelmélet, balneológia, összhangzattan, asztrológia, pszichoszomatológia satöbbi, satöbbi. Nyelvész lévén én csak olyan aspektusokról szólnék, amelyek a nyelvtudomány körébe vágnak. Természetesen a nyelvtudományi vonatkozások is igen szerteágazóak, ezek közül is csak mintegy találomra emelnék ki egyet. Legyen ez az aspektuselmélet.

      Emellett szól többek között az, hogy a legelterjedtebb nézet szerint az aspektuselmélet az események belső időszerkezetének a jellemzésével, szélesebb perspektívában a külső és a belső idő közötti feltételezettségek vizsgálatával foglalkozik. Márpedig az eddigiekből annyinak már nyilvánvalónak kell lennie, hogy a projektumfejezet-írás olyan tevékenység, amelynél az esemény külső és belső idő szerinti jellemzése végletes ellentmondásokba kerülhet egymással.

      Kívülről nézve igencsak egyszerű dologról van szó: olyan esemény, amelynek van eleje, közepe és vége, akár azt is mondhatnánk, hogy már a megkezdése előtt a befejezettség minden lényegi ismérvével rendelkezik.

      Belülről nézve azonban egészen más a helyzet: a mindenkori időpillanatok bármelyikéből szétnézve a fejezetírás olyan eseményfajtának tűnik, amelynek mind a kezdete, mind a befejezése a végtelenbe vész: a cikkírás belülről tekintve ezért korántsem egy befejezett eseménynek, hanem sokkal inkább egy örökkévaló statikus állapotnak a benyomását kelti.

      Mindezt figyelembe véve egyáltalán nem csoda, hogy már maga a felvetett kérdés is többértelmű. Idézzük fel, hogyan is hangzik! "Miért nincs még meg a leadandó cikk cime?" Az első, mindenki számára kézenfekvő értelmezés szerint a kérdés valószínűleg azt firtatja: mi az oka annak, hogy a cikkcím még meg sem született. Külső nézőpontból nyilvánvalóan ez az olvasat a természetes.

      Van azonban egy másik lehetséges olvasat is, amelyet így fejthetünk ki: "Mi az oka annak, hogy minden igyekezetünk ellenére még mindig nem sikerült újra felidéznünk azt a cikkcímet, amit a téma már a projektum indulásakor megkapott, ám amely időközben a feledés homályába veszett?" Ez az értelmezés persze csak a belső időszerkezetet keretei között állhat elő.

      A probléma valódi mélységei akkor tárulnak fel, amikor felismerjük, hogy a fejezetíró szempontjából nézve pusztán már annak a kérdésnek az eldöntése is merő képtelenség, hogy e két értelmezés közül az adott helyzetre vonatkozóan melyik a helyes. Ennek eldöntése egyszerűen lehetetlenség, mégpedig elvi okokból. A fejezetíró ugyanis a folyamat bármely belső pontjáról akármelyik irányba tekintve is csak a végtelenül végtelen végtelenséget látja -- sem a kezdőpontot, sem a végpontot, sem az esemény egyetlen konkrét pontját, hiszen azok is egytől-egyig ugyanolyan végtelen távolságra vannak tőle, mint a kezdet és a vég. A válaszhoz közelebb sehogy sem kerülhet, pedig hát egyre csak néz, csak néz. Bele a végtelenbe. Üres tekintettel.