Metonímia a variációban
2014.
Principles of Linguistic Change című művének második fejezetében Labov (2001:35) visszatér ahhoz az állításához, hogy az individuum önmagában nem lehet szociolingvisztikai vizsgálat tárgya. Ennek oka szerinte az, hogy az individuum nyelvhasználata csak a közösség nyelvhasználatának keretein belül értelmezhető. Egy változó az individuum nyelvhasználatában megfigyelhető eloszlása is csak akkor informatív, ha a közösség tagjai közötti eloszlásához viszonyítjuk.
Előadásom célja a fenti állítás cáfolata. Ha egy változó lexikális diffúziót mutat, azaz a közösség nyelvében valamilyen minta szerint vándorol lexikai elemről lexikai elemre, akkor a változó egy adott beszélő nyelvhasználatában megfigyelhető eloszlása információt közöl a változó beszélők közötti eloszlásáról. A beszélő tehát az egész közösséget tükrözi. Ennek oka az, hogy a nyelvi közösség minden tagjának hasonló a lexikona, és ebből fakadóan a lexikális diffúziót mutató minta minden beszélő lexikonában hasonlóan fejeződik ki. Ezt a beszélő és közösség közötti viszonyt nevezem metonimikusnak.
Az előadásban egy, korábbi szerzők által alaposan körüljárt témán, az angol múltidejű alakok variációján keresztül mutatom be a metonimikus variáció jellemzőit és tesztelésének módját.
A metonimikus variáció felismerése három fontos következménnyel jár. Először, véglegesen egyértelművé teszi, hogy (legalábbis bizonyos esetekben) a közösségen belüli stochasztikus variáció az egyes beszélőkön belüli stochasztikus variáció következménye, és nem egymástól különbözően, ámde kategorikusan viselkedő beszélők által keltett illúzió. Másodszor, lehetővé teszi, hogy egy mintavétellel több információt nyerjünk egy beszélőről, hiszen nem csak a vizsgált változó használatának mértékét, hanem annak struktúráját is vizsgálhatjuk. Harmadszor, diagnosztikai eszközt ad kezünkbe annak eldöntésére, hogy egy váltakozás lexikálisan diffúz-e, vagy sem, akkor is, ha a diffúzió mögött álló mintáról sejtelmünk sincs, ezzel csökkentve az egyes típusú hibák esélyeit.