"A természettudományokba bevezetõ tankönyvek mindig tartalmaznak némi tudománytörténetet, vagy egy bevezetõ fejezetben, vagy (gyakrabban) elõzõ korszakok nagy hõseire tett elszórt utalások formájában. Az ilyen utalások alapján a diákok és a szakemberek egyaránt egy régre visszanyúló hagyomány részeseinek érezhetik magukat. Az elõzõ korszakok tudósai részben válogatás, részben torzítás révén implicit módon úgy ábrázolódnak, mint akik ugyanazon problémákon dolgoztak és ugyanazon rögzített kánonok keretein belül, mint amelyeket a legutóbbi tudományos forradalom elméleti és módszertani szempontból tudományosnak vél. Nem csoda, hogy a tankönyveket és a bennük rejlõ hagyományt újra kell írni minden tudományos forradalom után. És nem csoda, hogy - amint a tankönyveket átírják - a tudománytörténet újra jórészt kumulatívnak kezd tûnni" (Thomas Kuhn (1962): The structure of scientific revolutions. Chicago, University of Chicago Press, 136-7).
De mi van akkor, ha a helyzet éppen fordított? Mi van akkor, ha a valóságos tudománytörténet adott szakasza éppenséggel folyamatos és kumulatív, viszont a tankönyvekben az áll, hogy egy vadonatúj tudományos paradigmát eredményezõ, forradalmian gyökeres szemléletváltozás és módszertani megújulás következett be? Errõl szól ez az elõadás, meg az ezerkilencszáznegyvenes évek generatív fonológiájáról.