Nyelvbotlástipológiák  

Szépe Judit  

Az első alkalom

Az első alkalommal a nyelvbotlástipológiák szakirodalmi áttekintését, a második alkalommal pedig saját vizsgálataimat fogom bemutatni. A szakirodalom áttekintése során külföldi és hazai nyelvbotlástipológiák kerülnek sorra. A mai nyelvbotlásdefiníciók közös elemei kijelölik a nyelvbotlások kategóriájában vizsgálható nyelvi jelenségek körének határait, és elkülönítik azokat más, hasonló jelenségektől, mint például a gyermeknyelvi, a patológiás hátterű deviáns formáktól, illetőleg a szándékolt szabályszegésektől. A nyelvbotlások két eltérő tévesztéstartománynak is részét képezik: egyfelől a megakadásjelenségeknek, másfelől pedig azoknak a nyelvi devianciáknak, amelyekkel részben közösek a működési szabályai. A kognitív paradigmában a nyelvhasználatban előforduló tévesztések elemzésének egyik fő célja, hogy a devianciát létrehozó mögöttes folyamatokat feltárja. Feltehető ugyanis, hogy a hibátlan és a hibás alakot ugyanaz a folyamat hozza létre. De míg a tökéletes produkcióban rejtve maradnak a műveletek, addig a téves formációk azonosít(hat)ják a létrehozó műveletet, hiszen a tünetek sajátos mintázatai nem fordulhatnának elő, ha a sértetlen rendszer nem egy bizonyos módon szerveződne és működne. A nyelvbotlástipológiák két módszert alkalmaznak:

1. a téves alakulatot tartalmazó közlésegység kognitív vagy grammatikai szintjének, illetőleg dimenziójának megállapítása;

2. a téves alakulat grammatikai és/vagy szekvenciaszervezési sajátosságainak feltárása.

Az egyes osztályozások e két módszer egyikét vagy másikét, illetve mindkettőt alkalmazzák. Mindkét módszer lehet leíró vagy magyarázó igényű. A jelenkort megelőző elemzések inkább magára a realizált forma szerkezeti elemzésére koncentráltak, míg a mai kutatások elsősorban a mögöttes folyamatokat törekszenek feltárni. A nyelvbotlásokat sosem önmagukért vizsgálták: céljuk a pszichikus és/vagy nyelvi mechanizmusokról alkotott hipotézisek ellenőrzése volt.

      Az áttekintés sorra veszi, hogyan alakultak (ki) a mai nyelvbotlástipológiák kategóriái Meringertől napjainig, és bemutatja, hogy hatott a tudományszak aktuális kutatási paradigmája a nyelvbotláskutatásokra. Bemutat olyan, a nyelvbotláskutatás korai korszakából eredő koncepciókat, amelyek jelenkori hipotézisekben, elméletekben bukkannak fel újra. Vázlatosan áttekinti, hogyan gyakoroltak ihlető hatást a nyelvbotlások a behaviorista inger--válasz reflexlánc felülbírálására, valamint hogy a kognitív paradigma két fő irányában kialakult moduláris és interakciós beszédprodukciós modellek hogyan értelmezik a nyelvbotlásokat, illetőleg a nyelvbotlások hogyan ellenőrzik az egyes modellek teoretikus terminusait és működési elveit. Végül pedig a magyarra részletesen kidolgozott két nyelvbotlástipológiát veszi sorra. Bemutatja, hogy egyfelől milyen szempontokból térnek el az őket ihlető beszédprodukciós modellek kategóriáitól, másfelől pedig hogy egy magyar adatok a kategorizálás és az értelmezés milyen problémáit vetik fel. Zárógondolatként pedig az fogalmazódik majd meg, hogy a két bemutatott magyar nyelvbotlástipológiához képest a következő előadásban bemutatandó saját vizsgálataim mennyiben eltérő alapokra épülnek.     

A második alkalom

A spontán beszédbeli tévesztések a beszédprodukció folyamata felől nézve olyan műveleti hibák következményeinek tekinthetők, amelyek a közlés modulárisan vagy interakt(v módon egymáshoz kapcsolódónak feltett fogalmi és különféle nyelvi szinteken történő tervezési és kivitelezési szakaszaiban, illetőleg szakaszai között jelennek meg. A spontán beszédbeli nyelvbotlásokat az eltérő globális beszédprodukciós modellek aszerint osztályozzák, hogy a produkciós folyamat melyik szintjén értelmezhető a deviancia. Ám ezek a modellek viszonylag kevés állítást tesznek a fonológiai szinten értelmezhető szekvenciaszervezési devianciákról. Saját nyelvbotláskorpuszomon folyó osztályozási törekvéseim ezekre, vagyis a fonológiai tervezéshez köthető zavarokként definiált tévesztésekre terjed ki.

      A vizsgált nyelvbotlások azt mutatják, hogy a spontán beszédbeli fonológiai devianciák központi szervezőelve -- hasonlóan más devianciatípusokhoz -- az egyszerűsítés, amely  az átmenetileg hozzá nem férhető információt a szekvenciaszervezés stratégiáinak alkalmazásával kompenzálja -- így jön létre a deviáns alak (spontán beszédben a nyelvbotlás), amelynek fonológiai információtartalma mindig alatta marad az alapalakénak. Tendenciaszerűen jellemző, hogy közlésegységenként egy nyelvbotlás fordul elő, amely ritkán lépi át a frázis- vagy tagmondathatárt. A stratégiák közül a szerkezetismétlés előfordulása mutatja a legnagyobb gyakoriságot.

      A zöngétlenség- és zárműveletek formájában megvalósuló határkiemelések közül a befejezést jelölő határ kiemelése többszörösen meghaladja az indítást jelölő határ kiemelését. Morféma nagyságrendben kétszer olyan gyakori, mint szóalak nagyságrendben. A zárművelet előfordulása többszöröse a zöngétlenségműveletének. Határkiemelés jegy nagyságrendben elsősorban szóalak indításánál, szegmentum nagyságrendben pedig szonoráns mássalhangzóra végződő szóalak zárásakor jelenik meg.

      A szerkezetátrendezés jellemzően inkább a jegyek, mint a szegmentumok nagyságrendjében fordul elő. Egyik ritka típusa az affrikátaösszeépítés, amelynek redező műveletei tükörszimmetriát mutatnak a patologikus devianciák affrikátafelbontásával. Az átrendező stratégia legfőbb színterei a szegmentumpozíciók, amelyekben jegy- és elemcserék történnek. Az átrendezés legerősebben a mássalhangzóval kitöltött szótagpozíciókat érinti, azon belül is jellemzően azonos szótagpozíciók -- mindenekelőtt onsetek -- között zajlik. A jegy- és elemátrendezések vagy azonos szóalakon belül, vagy szomszédos szóalakok között történnek. Az előbbi esetben az érintett komponensek mindig szomszédos szótagok azonos pozícióit töltik ki, az utóbbiban pedig a szóalakok azonos pozícióit.

      A szerkezetismétlés morfémaszerkezet, szótagszerkezet és szegmentum nagyságrendben mehet végbe. Ez utóbbiak előfordulása igen nagy gyakoriságot mutat az előbbiekhez képest. Az egyetlen jegy ráterjedésének előfordulása többszörösen meghaladja a több jegy terjedéséét. (Ezzel szemben a szerkezetátrendezés mindenekelőtt a teljes jegyfeltöltéseken működik.) A szegmentumpozíciókban történő ismétlések döntő többsége azonos szótagpozíciók között zajlik: leggyakrabban az onsetek között.

      A szerkezetátrendező és -ismétlő stratégiák szegmentum nagyságrendű műveletei által érintett pozíciópárokra egyaránt jellemző a szekvenciában elfoglalt helyük. Elhelyezkedésük a szekvencia hat pozíciójával kimerítően jellemezhető. Közülük a szomszédos szóalakok közötti műveletek jelentős többsége tűnik szembe. A szomszédos, illetőleg az azonos szótagokra kiterjedő műveletek száma többszörösen meghaladja a nem szomszédos, illetőleg nem azonos szótagokra kiterjedő műveletekét. Eltérést mutat a két stratégia abban a tekintetben, hogy átrendezések azonos szótagban gyakran, távoli szóalakok között viszont nem fordulnak elő, míg az ismétléseknél a távoli szóalakok érintettsége kis mértékben meghaladja az azonos szótagi előfordulásokat.

      A szerkezetátrendezés és -ismétlés előfordulási pozícióit nagyban meghatározzák a szekvencia prominenciaviszonyai. Legnagyobb az előfordulása a két prominens pozíció között végbemenő műveleteknek, legritkább előfordulású pedig a nem prominens pozíció hatása prominens pozícióra. A prominens pozíció jegyfeltöltésének ismétlése azonos és eltérő mértékben prominens pozíciók között is megtörténhet, míg cserénél kizárólag az azonos mértékben prominens pozíciók tudnak hatni egymásra. (Vagyis az azonos mértékben prominens pozíciók jegyfeltöltése azonos programozási szakaszban történik, míg az egymástól eltérő prominenciájú pozíciók eltérő programozási szakaszokban.)

      A prominenciaviszonyokon kívül a frázison belüli hierarchikus szintaktikai viszonyok is meghatározó tényezői a devianciastratégiáknak, elsősorban a szerkezetismétlésnek. Kiemelkedően nagy hatást gyakorolnak a szótagszerkezet-ismétlésre. A devianciát tartalmazó szóalakok többsége egymással közvetlen alaptag--bővítmény kapcsolatban áll, kis hányada pedig távoli alaptag--bővítmény kapcsolatban. Ez utóbbi kizárólag a szegmentum szintű ismétlések között jelenik meg. A morfémaszerkezet-ismétlés specifikuma pedig az, hogy eseteiben kizárólag a bővítménynek az alaptagra gyakorolt hatása mutatkozik. Ettől eltérően, mind a szegmentum szintű, mind a szótagszerkezetben mutatkozó devianciák esetében a hatás fordított. Ugyancsak szintaktikai szintűek a ritka előfordulású hangsúlyhatások: minden esetben prominens hangsúlyt viselő szótagból kerül ki az a jegy, amely hangsúlytalan szótag szegmentumára terjed.

      Bár a szekvenciaszervezés fonológiai devianciáit erősen motiválja a szintaxis, előfordulnak olyan, hierarchikus kapcsolattal nem értelmezhető adatok a vizsgált részkorpuszban, amelyek a szekvenciának egy másfajta szerveződésével, a megszakított és a megszakítatlan lineáris rendeződéssel írhatók le, az utóbbiak erős többségével.  Mindez arra enged következtetni, hogy két, eltérő szervezőelv irányítja, hogy mi is legyen az az aktuális szekvenciarészlet, amelyen az egyidejű fonológiai programozás történik. A hierarchikus rendezés frázis nagyságrendű közlésegységekre korlátozza a programozási műveleteket, a lineáris sorozatépítés pedig az egymásra következő, azonos nagyságrendű közlésegységekre. Előfordul e két szervezőelv egyidejű hatása is. Annak a kérdésnek a megoldása azonban még hátravan, hogy mi irányítja a jegyterjedést  a megszakított lineáris rendezésű szóalakokban.