Nyitólap > Szépe György > Bánréti Zoltán

Inspiráció

Szépe György kedvelte és értékelte a véletlent. Fontosnak tartotta azt, hogy sokszor apró dolgok fordulatokat idézhetnek elő a történelem eseményeiben, egy alig észrevehető emberi vonás meghatározó lehet a tudományos kutatásban vagy akár az emberi sorsokban. Valamilyen apró mozzanat miatt váratlanul más utakra terelődnek a dolgok, mint amit vártak. És akkor mindenki nagyon meglepődik. (Maga is szeretett apró meglepetéseket okozni, például gyakran tett és mondott teljesen mást, mint amit éppen elvártak tőle, vagy ami szabályos lett volna. Mélyen értette a konvenciókat, ezért azt is tudta, hogyan lehet szeretettel és gúnyosan átkacsintani rajtuk, gyakorolta is sokat és rendszeresen, ez volt humorának és iróniájának egyik forrása).

Most elmesélek egy véletlent. 

2007 augusztusában egy cikket írtam a Nyelvészetről egyes szám első személyben című kiadvány második kötetébe. A téma az volt, hogy miképpen lettem nyelvész, de a cikk valójában arról szólt, hogy milyen volt Szépe György diákjának lenni. Hogy mennyire varázslatos dolog volt (ahogy akkor emlegették) Szépe György versenyistállójában csikóként kocogni. Hogy ezerféleképpen inspirált, a diákoktól eredeti gondolatokat követelt, és mégis valahogy ránk bízta az egészet, a szabadság és autonómia atmoszférája vette körül, meg a zsarnokok és hülyék boldogító kiröhögése, minden diákjával külön-külön egyedien személyes viszonyban volt, mindenkivel kicsit másképp, eközben a tudomány hazai és nemzetközi nagyságaival napi munkakapcsolatokban állt, hozta a vadonatúj kéziratokat. Ha nekiállt valamit létrehozni, megszervezni, az meg is teremtődött, mintha varázsolt volna, pedig sem mesebeli hatalma, sem csodafegyverei nem voltak, nagyon is a földön járt, az emberi esendőség és sebezhetőség talaján. A diákjai pedig büszkék voltak rá, önbizalmuk, öntudatuk része volt, hogy ők Szépe-tanítványok.   

Ilyen élményeket szerettem volna valahogy átadni akkor. Írtam, újra meg újra, de az eredménnyel elégedetlen voltam. Csak mondatok, nem éreztem azt a varázst, amire gondoltam, valami hiányzott. Bezártam hát a fájlt és elmentem otthonról, lementem az Alkotás útra. A forgalmi lámpa zöld volt, átmentem az útkereszteződésen a Mom Park bevásárlóközpont előtti járdára.

És mit hoz a véletlen? A Mom Park előtti járdán, pontosan szemben velem, Szépe György jött, kis bőröndszerűséget húzva maga után. A Déli pályaudvarról és a Balatonról jött, nyaralásból.  Napbarnított volt, jókedvű. Üdvözöltük egymást és beszélgetni kezdtünk, ahogy szoktuk. Bölcs és vicces tanulságokkal ajándékozott meg, mint mindig.

Törtem a fejem: itt áll előttem a több mint 30 évvel ezelőtti időkről szóló írásom „témája”.  Az írást meglepetésnek szántam, de most nagy kedvem volt elárulni neki, miben mesterkedem. Mit szólna hozzá? És ebben a pillanatban már mondtam is: „Gyurka bátyám, a lehető legjobbkor találkozunk. Éppen rólad írok.  Hogy milyen is volt, amikor Te…”.  Lestem a hatást. Villant egyet a szeme, majd ezt mondta: „Ne csinálj ebből nagy ügyet Zoltán. Nem voltak ezek olyan nagy dolgok. Véletlenek voltak. Véletlenül arra jártam, ahol ilyesmin gondolkoztak, valahogy belekeveredtem ezekbe a dolgokba, ha nem én vagyok ott, akkor lett volna más, mondták nekem ezeket a dolgokat, én mondtam jó, szóval valahogy véletlenül belekeveredtem ezekbe az ügyekbe…”   Majd azonnal témát váltott, mert „namost  itt van ugye ez a baráti ország, a címerében egyfejű sas, de két ikerszárnnyal rendelkezik a címer-sas és mit tesz a véletlen,  egy ikerpár az elnöke meg a miniszterelnöke ennek az országnak” (mármint akkor). Kicselezett, ezt a témát veséztük ki, nem az előzőt. Aztán még beszélgettünk kicsit, majd felszállt a 12-es buszra, én meg hazamentem.

Mielőtt elindultam volna, írni próbáltam arról, hogy 30 évvel korábban „ez meg ez, így meg így volt, mit kaptunk tőle”. Aztán a maga élő valóságában találkoztam vele, véletlenül. Láthattam őt, beszélgettünk kicsit, mosolyogtunk párat, aztán elbúcsúztunk.

A közlekedési lámpánál állva kezdtem érteni, mi is hiányzik az írásomból, miféle tanulságokat kellene átadni. Sőt, úgy éreztem, hogy tudom, miről van szó. Pedig nem adott ő semmiféle útmutatást, esze ágában sem volt.

Milyen tanulságot éreztem? Az egyik, hogy a kutatómunka nemcsak ész, műveltség és tehetség kérdése. Persze az is. De a kutatás mégiscsak azt jelenti, hogy „nekivágni az ismeretlennek”. Ehhez nekiszánás és hit szükséges. Előfordulhat, hogy váratlan eredményekre jutunk, hogy megkérdőjeleződnek a témánkról, a világról vagy önmagunkról addig kialakított nézeteink.  Ezért valaki, aki ragaszkodik valamilyen féligazsághoz, az nem fog elindulni ilyen bizonytalan kimenetelű, kalandos utakon, hiszen nem tudni hová vezetnek.

Szépe György pedig nem ragaszkodott semmihez, amiről a számára bebizonyosodott, hogy féligazság.  Ha ez számára kiderült, továbblépett.  Ha a rákövetkező állomásról igazolódott be az ő szemében, hogy az is féligazság, akkor onnan is továbblépett és így tovább. Kedvelte a paradoxonokat, kreatív dolgoknak tartotta őket, de nem kedvelte a féligazságokat. Nem tudott együttlétezni velük, továbbment. Maga volt a kutató szellem, nemcsak tollal vagy számítógép klaviatúra közvetítésével kutatott, hanem cselekvéseivel, akcióival, sorsával. A nyelveket és az embereket, az intézményeket, az eszméket, a sorsot és ki tudja még mi mindent tesztelt. Sokat tudott, kíváncsiság hajtotta, rengeteg mondanivalója volt.

A kutatás nemcsak bátorság, hanem emberi tartás kérdése is. Hazafelé sétálva jöttem rá, hogy amikor az őhozzá fűződő, fontos kezdeményezésekről kérdeztem, akkor korábban is, akkor is és – teszem hozzá – azután is, mindig olyasmit válaszolt, hogy „véletlenek voltak, belekeveredtem”. Soha nem mondta, hogy „én találtam ki, én hoztam létre, én alapítottam”. Nekem is és másoknak is mindig olyasmit mondott, hogy „valahogy belekeveredtem véletlenül”. Azt hiszem, nem szerénységből mondta így, hanem méltóságból. Nem magyarázkodott. Méltóságos ember volt. Miközben szinte provokatívan hangsúlyozta önnön hibáit és esendőségeit, iróniával és humorral nézett mindent, mindenkit, saját magát is, az emberi-tanári hatásának lényege az ő méltóságában volt. Ezt definiálni, sőt körülírni sem nagyon tudom, de jól érzékelhető volt, mindenki megtapasztalta, aki a közelébe került és nem felejtette el. Az élet méltósága. A tanárok ismerik azt a fajta mosolyt, ami lassan megjelenik a hallgatóság arcán, amikor érzik, mennyire érdekes és messzire vezető, amit hallanak, hogy valamilyen egyedi, megismételhetetlen inspirációt kapnak. Ez a fajta mosoly kísérte hosszú évtizedeken át az ő munkás életét:-) 

Nem tudom, hogy ő maga mit gondolt azoknak a „véletlenek” a sorozatáról, melyek életének állomásait jelentették, ezeket szerencsés véletlenek tartotta-e vagy sem. Ha megkérdezhetnénk, biztos azt mondaná, hogy ezek szerencsés véletlenek voltak, mert tudná, hogy ennek örülnénk, és ő szeretett örömet okozni, örült, ha mások örültek. Hogy a lelke mélyén mit gondolt erről, nem tudhatjuk, rejtélyes ember volt, sok mindent megtartott magának.

De azt tudom, hogy nekünk szerencsénk volt, hogy ő –- véletlenül -- arra járt, ahol mi is voltunk, és valahogy mi is -- véletlenül -- belekeveredtünk az ő dolgai közé.

Bánréti Zoltán

Módosítva: 2012.10.16.