Nyitólap > Szépe György > Hegyi Ildikó Katalin

In memoriam Dr. Szépe György

Szomorúan, de nagy tisztelettel teszek eleget a felkérésnek, hogy mondjak pár búcsúszót a szeretett professzor, doktorvater, mentor és tudós polihisztor emlékére. Sokan alig akartuk elhinni, hogy itt hagyott minket az a nagyformátumú tudós, akire nyelvészgenerációk tekintenek nagy tisztelettel és szeretettel. Ha itt körbenézünk, rögtön feltûnik, hogy hány nyelvész és a nyelvészethez valamilyen módon kötõdõ szakember jött megemlékezni Tanár Úrról, mindannyiunk kedves „Fõtanár Uráról”. Néhány nem ismert, személyes emlékemet szeretném Önökkel megosztani a mai napon, hogy még árnyaltabb képet kaphassunk Szépe Györgyrõl, az emberrõl. A tudós kvalitásait a többség már ismerheti elõadásokból, könyvekbõl, cikkekbõl, megemlékezésekbõl. Arról kívánok pár szót ejteni, mit jelentett számunkra Szépe György, a humanista.

Félénk alföldi lányként, frusztráltan az elsõ sikertelen egyetemi felvételi miatt érkeztem meg Pécsre, ahol ismét megmérettetés várt rám: a második felvételi. Az irodalmi kérdésekre kevéssé emlékszem, a nyelvészeti bizottságra azonban határozottan és élesen: egy kedves baritonú férfiú nem a leíró nyelvészet rejtelmeirõl érdeklõdött, hanem azt akarta megtudni, hogy mivel töltöttem azt az egy évet, amíg a sikertelen felvételim miatt otthon voltam. Elmeséltem, akkor már felszabadultan és bátran, hogy napközis tanár voltam egy iskolában, és a csoportomban sok cigány kisgyermek volt, akikkel jól megtaláltam a hangot. Arra volt kíváncsi, hogyan foglalkoztattam õket és beszéltek-e cigány nyelven. Ez a diskurzus döntötte el egy életre az orientációmat: Tanár Úr ezzel a beszélgetéssel indított el a romológusi pálya felé. Maximális pontszámmal kerültem be az egyetemre, és Tanár Úr attól kezdve mindig a cigányokról kezdett el beszélni, vagy engem beszéltetni, ha találkoztunk. És hála Istennek, sokszor találkoztunk. Az elõadásain öt évig elöl ültem, hogy biztosan jól hallhassam, de akármirõl volt téma, a cigányokról pár perc erejéig mindig szó esett. Tanár Úr elõtt a romákkal foglalkozó tudománynak még neve sem volt, holott már voltak ilyen irányú kutatások a Habsburgok idejében is. Talán egyetemi tanulmányaim vége felé hangozhatott el az a szó, hogy: romológia. Tanár Úr megértéssel kezelte azt a kérdést is, hogy férjhez szándékoztam menni: a világ felháborodása ellenére is; a férjem származása cigány volt. Tanár Úr elsõsorban magamtól védett meg, önállóan, szabadon dönthettem a kérdésben. Mai nap is, ha erkölcsi vagy szakmai dilemma elõtt állok, azt kérdezem magamtól: Mit szólna ehhez Szépe Tanár Úr? Ha elfogadná, akkor tudom, hogy az humánus és az általános emberi normáknak megfelel, nem rekeszt ki senkit és mindenkit egyenlõ mércével mér. Az elõadásain mindig kiállt a kisebbségek, a nõk és a gyermekek jogaiért, nem csupán a nyelvhasználatban, hanem az élet minden területén. Legendás mûveltsége és nyelvi zsenije még az olyan hallgatók csodálatát is elnyerte, akik nem kívántak nyelvészettel foglalkozni a késõbbiekben, bár ilyenek kevesen voltak. Nem lehetett kibújni Tanár Úr hatása alól, szenzációs elõadásai mindenkire óriási hatást gyakoroltak.

Az egyetem után a munkával kapcsolatos intelmeit is érdemes volt meghallgatni: mindig segített, tanított nevelt, orientált. Egy dolgot azonban soha nem felejtett el: mindig érdeklõdött kisfiam hogyléte és iskolai elõmenetele felõl. Neki még ez is fontos volt és számon tartotta.

A doktori iskola volt a következõ lépcsõfok, ahol megint összetalálkoztunk. A doktori iskola három éve alatt nagyon sokat kaptam Tanár Úrtól szakmailag és emberileg egyaránt. A doktori védésemen megjelent, megnyugtató volt számomra a jelenléte; nagyon sok fontos dolgot tett helyre, amikor szót kért a bizottságtól.

Fájlalta, hogy az ELTE termeiben történt meg a védés és nem Pécsett, ahol mindent tanultam, bár ezen gyorsan felülemelkedett, elmagyarázta, hogy a disszertációmból két könyvet kellene megírnom. Elemezte a dolgozatom erényeit és azt, amin még csiszolni kell. Nagyon sokat jelentett a hozzászólása mindannyiunk számára, én még abból a pár percbõl is nagyon sokat okultam.

Ez volt az utolsó találkozásom Tanár Úrral, egyszerre magható és tanulságos. Úgy terveztem, felkérem könyvem lektorának, de az adatott meg, hogy az emlékének szenteljem munkámat.

Személyes hálámon túl szeretném tolmácsolni a cigány nép tiszteletét és fõhajtását e nagyformátumú és tudós polihisztor elõtt, aki olyan sokat adott emberségbõl a világnak: nélküle a romológia tudománya nem lenne, illetve nem ilyen lenne. Mindannyian az õ köpönyegébõl bújtunk ki, akik ezzel a területtel foglalkozunk, mert Tanár Úr által és segítségével válhatott önálló tudománnyá. Köszönjük neki és tiszteljük érte.

Horányi Özséb szavaival zárom visszaemlékezésemet: „Tanár úr, egy cseppet még maradhatott volna!”

Hegyi Ildikó Katalin

Módosítva: 2012.10.17.