Nyitólap > Szépe György > Kenesei István

Szépe Györgyről

Ha az embernek szerencséje van, akkor a szüleitől jó géneket örököl, kap tőlük szeretetet, kultúrát, tisztességre nevelést és még sok mindent, amit senki más nem adhat meg. Hanem ha véletlenül nem orvos-, ügyvéd-, mérnök- stb. dinasztiába van szerencséje születni, akkor nagy szüksége van olyan szellemi szülőkre is, akik a személyiségének és hajlamainak megfelelő pályára irányítják, mintegy követendő példát állítva elébe. Ebben az értelemben volt nekem egyik és talán a legfontosabb mesterem Szépe György, aki egyetemi tanulmányaim utolsó két évében, majd a Nyelvtudományi Intézetben a köré csoportosuló nagyjából egyidős fiatal nyelvészek fenntartások nékül elfogadott mentoraként egy egész nyelvészgenerációnak mutatott irányt.

Szabolcsi Miklós egyik egyetemi előadásán azt fejtegette, hogy Picasso hogyan vitte tökélyre festészetét minden korszakában, mielőtt áttért volna a következő stílusára. Így követték egymást a „kék”, majd a „rózsaszín”, a „kubista” korszakai, és így tovább. Szépe pályájáról már hosszú ideje ugyanilyen elképzeléseim vannak. Először egy tökéletes nyelvelméleti, pontosabban fonológiai művel tette le a névjegyét, amire mind a mai napig hivatkoznak, majd a 70-es években a közoktatás felé fordult, és itt is nagyot alkotott, bár a kor politikai légköre nem kedvezett a sikernek. A 80-as években eszmetársaival egy vadonatúj bölcsészkart szervezett Pécsett, miközben (saját szavával) a „hasznos nyelvészet” felé fordult: az alkalmazott nyelvészet, a szociolingvisztika, a nyelvoktatás, benne a magyar nyelv külföldieknek való tanítása, a „kis” nyelvek, a nyelvi jogok, a cigányság által beszélt nyelvek kutatása és támogatása, stb., stb. És minden téren a maximális célt tűzte ki, és sose kímélte magát.

De mindezt humorral, jókedéllyel tálalta mindenkori közönségének, akár egyetlen emberből, akár egy egész egyetemi évfolyamból állt is az. A véresen komoly helyzetekben, a tragikusan kilátástalan közlendőit is egy kacsintással fűszerezte, mindegy arra biztatva, hogy ne adjuk fel, nem olyan reménytelen ez, nem marad mindig így.

Tévedhetetlen érzéke volt a tehetséges emberekhez – ilyenekkel igyekezett körülvenni magát a Nyelvtudományi Intézetben: vagy azok találták meg őt, mint a már gimnazista korában is poliglott nyelvészpalántából kiemelkedő fonológussá és sinológussá vált Mártonfi Ferenc (1945-1991), vagy ő fedezte fel őket, mint a francia-latin szakos Réger Zitát (1944-2001), aki a magyar szociolingvisztika és romológia máig ható tekintélye lett – hogy most csak a már Szépe előtt eltávozottakat említsem.

Tíz éve temettük Hajdú Pétert, a Nyelvtudományi Intézet 1974 és 1982 közötti igazgatóját. Ez az évforduló arra emlékeztethet bennünket, hogy Hajdúval kezdődött az az újabb korszak, amelynek eredményeképpen az intézet egy nemzetközileg nyitott, sőt számottevő műhellyé vált, ahol egymásnak „adják a kilincset” világszerte ismert tudósegyéniségek és ahol nagy nemzetközi kutatások folynak. E folyamat kezdőpontjában pedig Hajdú mellett ott állt Szépe György, Hajdú „belső titkos tanácsosa”, aki ugyan osztályvezetői rangnál magasabbat sose viselt, de befolyása meghatározó volt azokban, és ennek folytán az azokat követő években.

Befejezésül hadd idézzem ide azt a rövid írásomat, amellyel egy hetilapban búcsúztam Szépe Györgytől.

Szépe György (1931-2012)

Alig másfél éve köszönthettük 80. születésnapján. Tudtuk, láttuk, hogy testi egészségi állapota nem jó: hosszú ideje küszködött különféle betegségekkel, korábban volt szívműtéte, utána sztrókja, emiatt újra tanult beszélni, és azóta érszűkületére is kemény gyógyszereket szedett, már nehezebben mozgott – de szelleme, gondolatai frissessége a régi volt. Nyelvészeti ötleteit, szervezeti javaslatait, hosszú szakmai pályafutása során kialakított személyes kapcsolatairól élőszóban megformálva is tökéletes rövid esszéit csodálattal hallgattuk, folyton kapacitálva, hogy írja meg őket, hadd legyen az utókornak is fogalma arról, mi mindent tud még, amit addig nem tett közzé. Mert Szépe a nyelvészet szinte minden ágában és számos társterületén is működött, a nyelvjárásgyűjtéstől kezdve az elméleti fonológián át a szemiotikán és a hungarológián keresztül a nyelvoktatásig és a magyar és nemzetközi oktatáspolitikáig felsorolni is lehetetlen. Valamennyi megnyugvást jelent talán az, hogy haláláig dolgozott, utolsó cikke az általa alapított és egész életében nagy odaadással gondozott Modern Nyelvoktatás c. folyóiratban a halála előtti napon jelent meg. A ma már hozzáférhetetlen helyeken megjelent sziporkázó írásaiból egyik hű tanítványa állított össze egy kötetet, egy másikban, amelynek anyagát még Szépe maga válogatta és remélhetőleg hamarosan megjelenik, kortársaira, idősebb és ifjabb kollégáira emlékezik vissza – mert ebben a műfajban is felülmúlhatatlan volt. Szépe nemcsak legendás tudós volt: elméleti nyelvész, a nyelvtudomány eredményeinek ötletgazdag alkalmazója, a nyelvészet egészét művelő és azt egységben látó kutató, hanem fáradhatatlan organizátor és tervező is, nemzetközi szervezetek tekintélyes tagja és mozgatója, a „kis” nyelvek, közöttük különösen a kisebbségi nyelvek védelmezője, az európai nyelvi politika alakítója, új egyetemi kezdeményezések motorja, kezdő diákok, fiatal és nem is olyan fiatal kollégák támogatója, külföldi és hazai kapcsolataiknak kialakítója és gondozója, röviden, ahogy egy ma már jeles akadémikus tanítványa találóan jellemezte: varázsló, és ahogy akkoriban tanítványaiként a háta mögött hívtuk: atyamester.

Aligha van Magyarországon nyelvész, aki munkásságának minden részéhez értene, aligha lesz tudós, aki szakmai közéleti tevékenységét felülmúlhatná, és aligha találkozunk majd tanárral, aki tanítványai sorsát hozzá hasonló gonddal igazgatná, hiszen ilyen színes, ennyire sokoldalú és önzetlen személyiség, aki egész életét a mások ügyei előmozdításának szenteli, elvétve születik e tájon. Akik tisztában voltunk ezzel, most érezzük igazán, mekkora a veszteségünk.

(Megjelent az Élet és Irodalomban, 2012. szeptember 21-én.)

Módosítva: 2012.10.24.