Nyitólap > Szépe György > Kozma Tamás

Szépe Gyurka

Szépe György - Gyurka, ahogy rendszerint aláírta a nevét - pályám egészére, sőt tán azon túlnyúlóan is meghatározó volt.

Pályánk először tán az MTA elnökségi közoktatási bizottsága kapcsán fonódott össze. Én akkor az Akadémia Pedagógiai Kutató Csoportjában dolgoztam, ő pedig a bizottság titkára volt. De több is annál: mozgatója, ihletője, lelkesítője és életben tartója. Nemcsak a munkabírását irigyeltem, de a munkaszervezését is; szerettem volna eltanulni tőle. “Egyszerű, mondta, több táskám van. Ez a bizottsági táska. A bizottsági papírokat itt gyűjtöm, és ha ide jövök (egy másik fontos értekezletről, ahogy mondani szokta), ezt a táskát hozom magammal.”. Ez az 1970-es évek közepén történt.

Másodszor az 1980-as évek végén szólt bele a pályámba. A Pécsi Tudományegyetem Gáspár László után új pedagógia professzort keresett, és Gyurka engem ajánlott. Mit ajánlott; hívott, várt, bemutatott, kommendált - közben megszállatott és feleségestől megvacsoráztatott. Nagyon rajta volt, hogy Pécsre kerüljek, s igazán nem rajta múlt, hogy mégsem lettem Pécsett a pedagógia tanára.

Harmadszor az 1990-es évek elején hozott össze minket a sors. Most a Debreceni Egyetemre (akkor Kossuth nevét viselte) hívtak, amit csak húzódozva vállaltam. Inkább az egyetem vezetősége akarta, semmint a kollégáim vagy én magam. “Tudod-e, ki javasolt téged? - kérdezte később a rektor (Abádi Nagy Zoltán). - Egy kedves közös ismerősünk. Szépének hívják.”.

Negyedszer a 2000-es évek közepén találkoztunk. Ült a pécsi bölcsészkar bejáratánál a szeptemberi vakító napsütésben, Forray R Katalin pedig (a romológia megalapítója Pécsett) épp kilépett a kapun. “Mint egy iráni hercegnő”, mondta Gyurka elégedetten mosolyogva, s a mosoly mindkettőnknek szólt. Forray Katalinnak, akire büszke volt - hisz ő hívta Pécsre romológiát alapítani - s nekem, mert akkor lettem a férje. 

Ötödször csak nemrég futottunk össze. Gyurka egy Freire-könyvet nyomozott rajtam (ő hívta föl rá a figyelmemet egykor, amikor Az elnyomottak pedagógiáját itthon még senki sem ismerte), én pedig az újonnan megjelent önéletrajzomat adtam oda neki. “Nem biztos, hogy végigolvasom”, modta nagy komolyan. S magyarázatként: “Tudod, a stroke...” (nem tudtam).

Nem biztos, hogy végigolvasta. És nem biztos, hogy emlékezett rá: pályámat ő már sokkal korábban - a hatvanas évek közepén - irányítani kezdte.

“Ha Marxot volt hová kötnöm teológiai tanulmányaimban, Saussure-t nem. Előadásai a nyelvről lenyűgöztek; különösen a beszéd hangtestének és jelentéstartalmának kettévágása, és minden, ami ebből következett. A gondolat hosszú időre fogva tartott, és valósággal belopakodott olvasmányaimba, sőt kezdeti írásaimba is, mint például az „olvasáskutatásról” szólóba, ahol új tudományt akartam ácsolni ezen az alapon. Károly Sándor – akit most már kezdtem érteni (Paizs Dezső aspiránsa volt, aztán nyelvtörténészből általános nyelvésszé képezte át magát) – kissé értetlenül hallgatta lelkesedésemet; bemutatott egy fiatal kollégájának, aki mindehhez sokat jobban ért majd, mondta. Hosszan és lelkesen beszélgettem a fiatal kollégával – az Akadémia Nyelvtudományi Intézete akkor még a Művelődésügyi Minisztérium földszintjén volt elhelyezve. Meghallgatott, belekérdezett, kijavított, további irodalmat adott. Szépe Györgynek hívták (s hívják máig, életre szóló barátság).”  (Erdei séta, Budapest: Új Mandátum 2011: 98)

Kozma Tamás

Módosítva: 2012.10.16.