Nyitólap > Szépe György > Pólya Tamás

Szépe György emlékére

Szépét néhány évig, fiatal pécsi egyetemistaként hallgattam, Alaktan előadást, Szociolingvisztikát tartott az 1990-es évek eleje táján. Tutorált is, bár nem sokat. Csak szeretném, ha elmondhatnám, hogy a tanítványa vagyok. Akkoriban legszebb professzori éveit élte, a Nyelvtudományi Tanszék vezetője volt. Mi, húsz körüliek harmadannyi évesek se voltunk, mint ő. Nekem ő így már csak „Gyuri bácsi” marad.

Lenyűgöző tanár volt, végeláthatatlannak tűnő lexikális tudással. Egyszerre tanultunk tőle emberséget, tanárságot és nyelvészetet. Olyan magától értetődőségeket is, mint hogy nyelveket szükséges tudni, de még szükségesebb szeretni őket. Alaposan beléjük bújni akarni, s a nyelvvel együtt beleérezni a kultúrába is. Legyen szó a navahóról, a katalánról vagy egy somogyi nyelvjárásról. Ő maga – nyelvészek között, mondhatni, nem kunszt – jó néhány nyelven beszélt. Én magam láttam, hallottam a tanszéken legalább négy nyelven (német, angol, francia, spanyol) telefonálni, diktálni, levelet írni, beszélgetni. Mondta is, az idegen nyelvekhez kétféle módon viszonyulnak az emberek. Vannak, akik életül során kettőt, legfeljebb hármat sajátítanak el, és vannak azok, akik „valamilyen oknál fogva” háromnál több nyelven beszélnek folyékonyan. Megértettem, hogy nem kivagyiságból mondta ezt. A nyelvészek szakmai kötelességére utalt.

Felnéztem rá. Engem akkoriban, bocsássanak meg ezért a szeszélyes gondolatért, hatalmas, okos fejével és szarukeretes szemüvegével mindig az idősödő Roman Jakobsonra emlékeztetett, akinek a portréját egy angol nyelvű tisztelgéskötetben volt szerencsém megpillantani. Valahogy látszott rajtuk, hogy poliglottok.

Csodás, s tanárok között is ritka emberérzékkel mindig tudta, melyik diákjának mit kell mondania, javasolnia, milyen lelki, szellemi húrokat kell megrezgetnie. S mit mondjak, a nyelvészi szemléletére is jellemző volt, hogy amikor első féléves diákként bementem hozzá, hogy az épp csak formálódó kutatási elképzeléseimről véleményét kikérjem, ő némi tűnődés után az egész irodafalat beborító, kincseket rejtő könyvespolcáról Wittgenstein „Filozófiai vizsgálódások”-ját vette le, s adta a kezembe, mondván, „Teneked tulajdonképpen ezt kell elolvasnod”.

Szépe Gyuri bácsi az a fajta ember volt – legalábbis tanárként, fiatal diákok előtt –, aki minden kérdésre tudta a választ. Arra is, amit fel se tettünk. Ha jól sejtem, neki egészen egyszerűen mindenre volt egy, de inkább két jó válasza. Nem szentenciázott, az méltatlanság lett volna. Egyszerűen csak tudta a választ. És természetesen arra is akarta tudni a választ, amire valójában nem tudta, mert nem tudhatta. Legutóbb például, amikor találkoztunk, egy korábbi, Nigériából származó diákom anyanyelvét próbáltuk beazonosítani. Legalább a nyelvcsaládot. Egy konferencián futottunk össze, mondhatni a svédasztalnál. Én persze nem tudtam reprodukálni az eredeti nyelvi anyagot – mint hogy a mondott diákkal mindig magyarul beszéltem, az lévén az egyik anyanyelve, s a másiknak, az afrikainak nem tudta a nevét. Lehetetlen feladat volt. Érezte Gyuri bácsi is, és mondtam is neki, úgysem tudjuk kitalálni. Ragaszkodott hozzá, hogy kispekuláljuk. Ami nem ment nyelvileg, azt megpróbálta földrajzi és néprajzi jegyek alapján. Jóllehet alig tudtam valamit az illetőről és egyáltalán semmit sem a felmenőiről, Gyuri bácsi sorolta a megoldáshoz vezető kérdéseket. Olajos, mélyfekete színű a bőre vagy világosabb? S az apjának? Magasabb, vékony testalkatúak vagy zömökebbek inkább? A Nigertől északra vagy délre éltek? A férfiak nagy karimás kalapot hordanak-e? Városlakók? S amíg falun laktak, halásztak-e? Szinte semmire nem tudtam a választ, de mindenre mondtam valamit, hisz én is tudni szerettem volna. Nagy sokára, de meglett a bizonyosság:
„Mondtam én, hogy mégiscsak bantu!”

Soha nem fogom elfelejteni.

Pólya Tamás
EKF, Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék

Módosítva: 2012.09.17.