Nyitólap > Szépe György > Szűcs Tibor

Emlékképek

Szépe tanár úr (később: „Gyurka bátyám”) 35 év alatt – első emlékezetes találkozásunk óta – egykori óralátogatómból, majd főnökömből igazi mesterem és atyai jóbarátom lett. A szomorú hírről értesülvén bizony nem volt könnyű az egyetemi honlap számára nekrológot fogalmaznom akkor éjszaka, amikor 35 éves ismeretségünk különféle időrétegeiből a nagy csöndben hirtelen megrohantak az emlékek.

Az utóbbi időben – talán nem véletlenül – egy tudománytörténeti monográfián dolgozott: XX. századi nyelvészportrékkal, mégpedig éppen nekrológok (!) tükrében. Többünket be is vont, telefonon és levélben mozgósított adatgyűjtéseinek pontosításába, ellenőrzésébe. Mert mindig is becsülte a nagy elődöket és kortársakat, s közismert eszmei nyitottságról tanúskodó nagyvonalúsága mellett is fontosnak tekintette a filológiai műgondot. Miként azt is szemmel láthatólag pontosan számon tartotta, kivel mióta áll kapcsolatban, mikor és milyen körülmények között ismerkedett meg.

Például velem egy hospitálás alkalmával: a pécsi gyakorlóban vittem egy osztályt a Bánréti-kísérlettel, s ő eljött érdeklődésből, hogyan is tanítjuk. Népes kísérete lett (a kísérleti anyanyelvi nevelés két pécsi kolléganőjén kívül az igazgatónő, az osztályfőnök, a magyaros szakcsoportvezető és ráadásul még az akkori főiskolai tanszékvezető, Temesi tanár úr is)!

Az óramegbeszélésen övé volt az első szó, s ez volt az első mondata: „Olyan voltál, akár egy református esperes.” Később is gyakran rácsodálkoztam, hogy mikszáthos-móriczos tömörséggel tud embereket és helyzeteket megidézve jellemezni! Elsőre ráéreztem már akkor is, mire gondol. De persze utólag sem furcsállom, hogy még hallgatóként igencsak megilletődhettem, s inkább valóban afféle szertartásos kenetteljességgel, mint oldott tanárossággal vezettem le azt az órát.

S évtizedek múltán egyszer csak mellesleg előhozta, igencsak mosolyogva: „hát igen, mi azóta ismerjük egymást, hogy még diákkorodban megnéztelek tanítás közben. Hát, Tiborkám, olyan voltál, akár egy református esperes. Amúgy fekete bőrzakót viseltél. Így volt?” Bizony így volt.

Egy sereg emléksor tanúskodik még arról számomra, hogy nála nagyon is együtt volt a dolgok aprólékos előkészítése és nagyvonalú megvalósítása. Megtapasztalhattam, mikor a nagy Nyelvi és Kommunikációs Intézet igazgatója mellett titkárként, tanszékvezetése idején helyetteseként, általa elnökölt konferenciák és egyéb tudományos rendezvények szervezőjeként dolgozhattam.

Szinte a legutóbbi időkig régóta párban tartottuk a morfológia évfolyam-előadását. Mindig ügyelt a gondos előkészítés legapróbb mozzanataira is, előadásmódját azonban a másik oldalon, már az órán az átgondolt felépítés mellett legalább ennyire jellemezte az izgalmas rögtönzés és az anekdotázó tanítási stílus. Mikor megbeszéltük, mit hogyan és miért úgy tervezünk meg, rendre előjött egy-egy szavajárása, mint például „Tetszik érteni?” (Vagy más változatban: „Nem tudom, érted-e a dolgot”); „Hát ha így van, akkor most – kérem szépen – a gombhoz szabjuk a kabátot…”

Az utóbbi időben általában már nem az ő irodájában, hanem főként nálam beszélgettünk. Gyakran zene mellett. Olyankor ki-kiszóltunk a mindig sorjázó témákból, mit hallunk éppen a háttérből, s többször előfordult, hogy el is időztünk egy-egy ilyen mellékszálon. Távozáskor mégis azt szokta mondani, hogy „hát akkor mindent megbeszéltünk…”

Tanári magatartásával tapintatra és empátiára szocializálta a fiatalabb kollégákat. Nemcsak az együttgondolkodtató óravezetéssel és a nyitottságot mutató kérdésfölvetésekkel, hanem a vizsgák oldott bizottsági légkörével is, ahogyan még előtte meg szokta kérdezni: „Kislányok, reggeliztek már, ugye?” – vagy már a vizsgán, a felelet megnyugtató félbeszakításaként: „Látjuk, hogy maga ezt holnap estig tudná mondani, mint a vízfolyás, de most inkább arra válaszoljon, hogyan tudja ezt majd hasznosítani”– és így tovább… Ha pedig külön hangsúlyt akart adni a kitűnő (hagyományosan: 5* – a mai ETR-ben: „jeles dicsérettel”) vizsgaeredménynek, az indexbe 7-es került, amit a TO csak igen nagy nehézségek árán tudott megfeleltetni a számszerűen jelesnek…

Hihetetlenül energikusan dolgozott. Szeretetből, szeretettel. Lendületesen dolgozott, amikor éppen kart, intézetet, tanszéket, doktori programot alapított és vezetett közben. Elemében volt, amikor konferenciákon, bizottságokban szerepelt. Szemmel láthatólag élvezte, hogy körülötte különféle szakmai társaságokban elevenen pezseg az élet. Örült, amikor tanácsokat adhatott. Különösen lázba jött, ha éppen merész ötleteket. Mint amikor például megálmodta nekünk a Hungarológiai Évkönyvet. Számára meghitt hangulatú nagy családnak számított a nyelvészek bármely gyülekezete, de újabban különösen az alkalmazott nyelvészek és nyelvtanárok népes társasága. Az összesen négy születésnapi köszöntő kötet (1996, 2001, 2006, 2011) nemcsak leképezi tematikus sokszínűségében az Ő sokoldalúságát, hanem a "főtanár úr" iránti tisztelet lankadatlanságáról is tanúskodik.

A legendás Szépe főtanár úrról, bámulatos memóriájáról, leleményes szervezőkészségéről, református puritánságáról, katonásan pontokba szedett részkérdésekből álló leveleiről, rutinosan magabiztos – semmiféle váratlan körülménytől zavarba nem jövő – ülésvezetéseiről, sokszor a lehetetlenséggel határos, született optimizmustól áradó, sziporkázó ötleteiről már eddig is anekdoták keringtek. Ezek és szállóigékké vált humoros megjegyzései ugyanúgy fennmaradnak köztünk és azok körében, akiknek minderről még ezután mesélünk, mint tudományos életművének maradandó írásai.

Még fülünkben csengenek kedves szavai, még szinte látjuk jellegzetes gesztusait. A nagyvonalúan adakozó emberi figyelmesség és szakmai segítőkészség szellemi kincsei pedig immár végigkísérik életünket.

Az emlékfoszlányok sokáig élénken megmaradnak még kedves tanárunk és mesterünk, kollégánk és barátunk távozása után is a közösen átélt múlt különféle szövetrétegeiből, s ennek tudatában a fájó veszteség mellett mégis abban reménykedhetünk, hogy velünk lesz minden pillanatban, mikor megidézzük, mikor eszünkbe jut, mikor hálával emlegetjük, ahányszor csak ráérzünk, hogy valamilyen közös élmény csodás titka őáltala köt össze bennünket. S ilyen jövőbeli pillanatokban megelevenedve újra Ő lesz a helyzet főszereplője. Akkor még odaátról is meghalljuk és megértjük majd nagy reformátorunk eredményhirdetés előtt szokásos – minden felekezethez szóló – bizottsági elnöki szavát: „A gyülekezet feláll.”

Szűcs Tibor

Módosítva: 2012.10.16.