Nyitólap > Szépe György > Terestyéni Tamás

Szépe György emlékére

Szépe Györggyel a hatvanas évek közepén találkoztam először annak köszönhetően, hogy másodéves német-orosz szakos hallgató koromban édesapám, aki az ELTE egyik magyar tanszékén tanított maga is nyelvészként, felhívta a figyelmemet arra, hogy egy nagyon tehetséges volt tanítványa amerikai ösztöndíjas útja után az általános nyelvészeti tanszéken indít foglalkozásokat; ismerkedjek meg vele és kapcsolódjak be nagyon érdekesnek ígérkező kezdeményezésébe.

A találkozás életre szóló élmény lett. A nyelvtudomány – legalábbis bizonyos része – a családi hagyomány és addigi egyetemi tanulmányaim folytán nem volt egészen fehér volt számomra, de Szépe György óráin új világ, új horizont nyílt meg előttem: korábban ismeretlen vagy csak távoli utalásokban felbukkanó irányzatok, iskolák, tudósok, tudományágak, könyvek kerültek a látókörömbe, mindenekelőtt persze az akkor világszerte újdonságnak számító generatív nyelvészet és képviselői Chomsky-tól Fillmore-ig. Mindehhez társultak az amerikai felsőoktatásról és egyetemi életről szóló beszámolói, még inkább az amerikai tapasztalatai által is erősített közvetlen, párbeszédes, a hallgatói aktivitást stimuláló tanári stílusa és megnyerő, magával ragadó személyisége. Hogy Pléh Csaba búcsúszavait idézzem, „nekünk ő volt maga az amerikaiság, aki a friss nyelvészvilág szeleit közvetlenül, a saját élmény hitelével hozta el [...] Kozmopolitán hozta a világot, ami akkor mérhetetlenül messzinek tűnt.”

Zászlóvivője, motorja volt a frissen felállított, alapszigorlat után speciálszakként felvehető matematikai és alkalmazott nyelvészet szaknak, ahol ő mellette olyan tanárok oktattak, mint Kiefer Ferenc, Pefőfi S. János, Szelezsán János, Dömölki Bálint, Telegdi Zsigmond, Fónagy Iván, Dezső László, Antal László és még sokan mások. Számomra nem is lehetett kérdéses, hogy nyelvészeti érdeklődésemmel itt találhatok leginkább otthonra. Miután harmadévesen felvettem e speciálszakot, a nem utolsó sorban a Szépe György személyisége által vonzott hallgatói csoportban figyelemre méltó társakkal tanulhattam együtt: köztük volt a rendkívüli tehetségű, de nagyon fiatalon elhunyt Mártonfi Ferenc, a tudományos kutatásból a hetvenes évek közepe táján az MTA fura urai által ideológiai-politikai okokból méltatlanul eltávolított Pap Mária, a később újságíróként, tudósítóként, szerkesztőként ismertté vált Acél Endre, aztán akkori szoros barátom, Kenéz Győző, akiről legutóbb Brüsszelből, mint felelős EU hivatal betöltőjéről hallottam hírt.

Szépe György foglalkozásai felejthetetlenek voltak. Ismét Pléh Csabát idézem: „Egyszerűen igényes volt. Amikor ő nevekkel ’dobálódzott’ az  óráin, az utasítás volt, mit is kell ismerjen egy felkészült nyelvész… Lenyűgözően kompetens s magabiztos volt.”  Később a Nyelvtudományi Intézet fiatal nyelvészeinek körében „egyedülálló közeget teremtett a hetvenes évek általános nyelvészetén, olyan graduate schoolt, amit mai szervezett doktori iskoláinkba csak odaálmodnánk, de nehezen jön.” Amit tanárként, majd később szellemi mentorként nyújtott, nem merült ki a szó hagyományos értelmében vett tananyag-átadásban, hanem részvételi lehetőségeket kínált a tudományos életben, így ismerkedhettünk meg például Lotz Jánossal és találkozhattunk Roman Jakobsonnal. Feladatokat adott, de nemcsak leckeszerű házi feladatokat, hanem fordításokat, tolmácsolást, szerkesztést, külföldi kollégák kisérését – tehát sokféle olyan dolgot, amit tapasztalatként és jártasságként kamatoztathattunk. Például így kaptam segédszerkesztői megbízást az általa és Papp Ferenc által szerkesztett Papers in Computational Linguistics című, a Mouton és az Akadémiai Kiadó közös kiadásában megjelent kötethez. Mindez nemcsak az én élményem volt, hanem mindnyájunké, akik kapcsolatba kerültünk vele. Ismét Pléh Csabára hivatkozom, aki különösen találóan foglalta össze közös tapasztalatunkat: „A bármi intézésétől rettegő s izzadó bölcsészek világában egy másik közeg volt, ahogy megkért, hogy tarts telefonügyeletet egy konferenciára, vagy fordíts angolról franciára a bolgároknak. Bízott a fiatalokban. Ismerte, mivel kell terhelni őket. Mindig terhelt, s sallangmentesen viszonzott.”

Az ő biztatására kerültem kapcsolatba 1969 tavaszán az akkor a Magyar Rádió szervezetében formálódó Tömegkommunikációs Kutatóközponttal (TK), amely 1991 évi megszűnéséig a munkahelyem lett. A dolog úgy kezdődött, hogy Gyurka – szokásához híven – megbízott egy tanórán kívüli feladattal, nevezetesen azzal, hogy a Nyelv és kommunikáció címmel szerveződő konferencia előadásainak sokszorosításához hozzam-vigyem a Nyelvtudományi Intézet és a Rádió között a stencillapokat. Közben elmondta, hogy egy hozzá hasonlóan Amerikát megjárt fiatal kutató körül – ő volt Szecskő Tamás – most formálódik a Rádió égisze alatt egy Magyarországon még alig ismert, a nyelvészettől sem távol eső társadalomtudományi területen egy új intézet; ha már a stencilek ügyében egyébként is ott járok, keressem meg Szecskő Tamást, hivatkozzam rá és a konferenciára, biztosan szívesen fogad fiatal munkatársakat, még álláslehetőség is kijöhet belőle. Így is történt: a Tömegkommunikációs Kutatóközpont indulását beharangozó Nyelv és kommunikáció konferencia első napján megkezdhettem kommunikációkutatói pályafutásomat.

TK-beli munkám nem kis része csak távolról vagy egyáltalán nem érintkezett a nyelvészettel, de kapcsolatom Szépe Gyurkával természetesen nem szakadt meg. Említhetném, hogy egy darabig együtt vettünk részt a Magyar Televízió A nyelv világa című műsorának szerkesztésében, bekapcsolódhattam az MTA általa és Papp Ferenc által vezetett Alkalmazott Nyelvészeti Bizottságának munkájába, nem utolsó sorban az ő sugallatára kezdeményeztem a Tömegkommunikációs Kutatóközpontban survey módszerű felméréseket a magyarországi funkcionális illiterációról és a hazai idegennyelvtudásról, stb. Az évek során egykori tanár-diák kapcsolatunk egyre inkább barátsággá fejlődött. Véleménye, tanácsai arról, hogy mire és kire érdemes odafigyelni, minek és kinek szabad vagy éppen nem szabad hitelt adni – nemcsak nyelvészeti, hanem tágabb társadalomtudományi téren, de a mindennapi életben és morális vonatkozásokban is – igen sokat jelentettek számomra.

Ezzel összefüggésben hadd idézzem fel Gyurkának egy példabeszédszerű anekdotáját még valamikor a hetvenes évekből. Akkortájt fiatal kutatókként nem egyszer azon siránkoztunk, hogy a munkánkban lépten-nyomon falakba ütközünk, ideológiai nyomások nehezednek ránk, nem mindig vizsgálhatjuk azt és úgy, amit és ahogyan szeretnénk, stb. Gyurka egy darabig hallgatta a sirámokat, aztán közbeszólt: ne nyavalyogjatok az ilyen-olyan falak és nyomások miatt. Azt tartsátok szem előtt, hogy a minőség, az igazi érték előbb-utóbb utat tör magának. És illusztrációképpen elmesélte a következő történetet.

Az ötvenes években egy művészettörténész barátja elvitte egy múzeumi kiállításra, amelynek az volt a címe, hogy A haladó magyar festészet. Nézegették a képeket, és Gyurka megkérdezte a baráttól: tulajdonképpen mitől haladók ezek a képek, illetve festők? A barát pedig képről képre válaszolt.

- Ezt a festőt és életművét az tette haladóvá, hogy – mint látod – megfestette a kizsákmányolt munkásosztály nyomorát.

- Hát ez?

- Ez attól haladó, hogy megfestette a sztrájkot, a munkásosztály harcát az elnyomás ellen.

- Hát ez?

- Ez megfestette május elsejét, a munkásosztály nagy seregszemléjét.

- Hát ez?

- Ez ugyan nem festett sztrájkot és május elsejét, de részt vett a munkásmozgalomban.

És így mentek tovább, amíg eljutottak az egyik sarokban egy Ferenczy Károly csendélethez.

- Hát ez? Ez csak egy csendélet. A művész talán más képein megfestette a sztrájkot vagy május elsejét?   

- Nem, nem, ő semmi ilyet nem festett.

- Akkor talán megfestette a munkásosztály nyomorát?

- Nem, nem, azt sem festette.

- Akkor biztosan ő maga vett részt a munkásmozgalomban.

- Nem, ezt sem lehet mondani.

- De hát akkor hogyan került ide?

- Hát úgy, hogy ő nagyon tudott festeni…”

E tanulságot tovább fűzve, Szépe György nagyon tudott tanítani, gondolatokat, eszméket, értékeket átadni, társadalomkutatói mintát és tartást mutatni. Köszönet és hála mindezért.

Terestyéni Tamás

Módosítva: 2012.10.24.